Nádasdy Ádám
Embertársaim
Föladják szamár szenvedélyekért
a méltóságukat.
Rágcsálnak, szimatolnak, mint a patkány:
ilyenek ezek.
Övvel szorítják magukat keresztbe
(a karcsú: társtalan),
így kívánnak átbújni testileg
az évek rácsain.
Tudják, hogy van olyan is, aki meghalt:
eltűnt valahová.
Túl erős fényt bocsátanak magukra,
nem látnak kifelé.
Drukkolnak egymásnak irigyen is,
nem bírják a magányt.
Szégyellni nincs előttük mit, szerintem:
csak nézelődjenek.
Nem lehet addig
Nem lehet hátradőlni, nem lehet addig
erdőbe kirándulni, se pártba belépni,
se előléptetésért hadakozni,
míg ő ki nem elégült, nem hozott
magára nézve jó, kötelező,
fűzőként gerincet egyenesítő
döntést. Majd akkor élvezem,
visszamenőleg: volt, aki miatt
nem dőltem hátra, sőt, mindig a szék
peremén egyensúlyoztam magam.
Addig ki-ki a tartalékait
vegye elő, mert az energiáknak
nagy gyönyörűség egymásért apadni.
Megjelent a Bárka 2008/2 számában
Kapcsolódó:
A szépirodalom rovat legfrissebb írásai:
Szűcs László versei
Kinde Annamária versei
Kovács István verse
Vári Fábián László verse
Nyilas Attila verse
Pallag Zoltán prózája
