Báthori Csaba
Gyimes
I
Árnyékos, napos sárgaréz az oldal,
fenn barna marhák a ferde fövenyben,
áfonya együtt ropog a sommal –
nincs erőm a súlyos fényt fölemelnem.
Tömör vidék: nehézkedik a porszem,
lónak orra hasához odahajlik,
a gólya fészke gyűrött, bevetetlen –
napig nem ér, csak este ér a holdig
a lomb. Útszélen varjak imbolyognak,
férfiak, asszonyok, egy gyászoló sor:
valaki földet váltott este hatkor.
Törékeny fenyők nyakán viharoknak
fűze fészkelődik. A táj kilobban
s idővel megszövődik álmaimban.
II
Pitypangok, tűzdelt fenyők a mezőben,
mezők zöldellnek sárga hegyre nőtten,
hegyek buggyannak előttem-mögöttem,
ezererdős a hát amerre jöttem.
Verejtékszag páráll a barna gyeplőn,
följebb egy lónyak izmos rezzenése –
eresszel együtt rebben fel az égre
a fecske, a földön nincs kit köszöntsön.
Árok mentén leány libeg, el is tűnt!
Üres nyomán a lélek semmi ősbűnt
nem ismer, már el is ködlött a kékben.
S ahogy felhővé nedvesül a felleg,
a földet csókoló poros fenyéren
felcsillannak a copfos esőcseppek.
III
Nem egy az út, itt csupa töredék
minden út. Itt nincsen út, csak hegyeknek
hajló patakák: medvés a vidék,
csak medvéknek és háziaknak enged.
Fönn, a hegy fejében a víz megindul
s patak patakba önti a nevét.
Nem túl magas-üres a messzeség
s aki itt van, a földön élve mind úr.
Kenyeret tör és majszol hazaútban
a gyászmiséről, egyforma gyanútlan
néz lóra, fűre vagy feltámadásra.
Itt nem nehézkedés, nem súly az álom.
Repülni elég Jézus kis ruhája,
ahogy vasárnap átsuhog a tájon.
IV
Könnyes a felhő erre hajnalonta,
sárgállik s napokat alszik az erdő:
meleg gömbidomok néznek a holdra,
nyugodt testet ölt itt minden kerengő.
Fekete csak a végén csatolódik
a fekvő tájhoz, szőke tüneményhez:
gyönge a szél is, csipke az eső itt
s még szemed is suhanc vizeket érez.
Állat, ember megválthatatlan boldog
erre, nem lopják meg egymást a dolgok,
szájban soha nem fut össze fagyos nyál.
Hosszan gyűjti a csöndet a szelíd táj
s ahogy a halál is egy nagy legenda,
oly semmi itt elilleni a porba.
Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.
