Győri László
Panasz
Elvégeztem az egyetemet.
És verset írok régóta már.
Eszerint költő. Mi egyebet
mondhatok, ami jól eltalál,
ami rám illik, ami jó? Melyik
a végleges, a tökéletes,
az a hordható, könnyű zenit,
az elérhető, a végre fess?
Voltam új költő, kritikusom
zavaros kezdőnek nevezett,
volt jótevőm és haragosom,
de egyikből se volt rengeteg,
nem nyűttem el a rám tett ruhát,
életem végéig viselem,
meghalt, de legyintése bánt,
itt ég az most is a fülemen,
csak volna egy éppen akkora,
aki végleg költővé avat,
a magának magabiztosa
csak mosolyogjon, az öntudat.
Jobb így, folyton igyekezni, hogy
tekintetét érzem magamon,
a rosszalló, a régi, fölragyog,
s jót derül már egy-két szavamon.
Le merem írni, hogy ki vagyok.
Eszerint költő. Vagy majdnem az.
Légy komoly! És miért a panasz,
mert, íme, költővé avatott.
Az izotóplabor várótermében
Fönt óra, hogy mutassa az időt.
Mind arra várnak.
El vannak különítve.
Nézik a számlapot, mikor telik le
a kiszabott idő.
Egy palack víz van náluk.
Szorítják aggodalmasan.
Ha eljön a perc, isznak.
Fél óra alatt egy litert.
Két ajtó közt olykor
egy halk nővér megy át.
Kibírhatatlanul kattog
a mészfehér váró.
Egy nő már nem bírja tovább,
elmesél.
Mindenki meghalt,
mondja részvétlenül.
Időnként az órára néznek.
Milyen lassan múlik az idő!
Szólítanak. A mosdóba.
Üres test kell nekik.
És kijön egy férfi a gép alól.
Rákerül a sor. Dermedten fekszik,
a szemét lehunyja. Rácsúszik a gép.
Fehér mennyezetet lát odafönt.
Minden messze van, közel.
Kínálja tagjait a sorsnak.
Most hatol át a csontokon.
Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.
