Versek

 

 FeketeVince.jpg
Fekete Vince (Vass Tibor portéfotója)

 

 

Fekete Vince

 

Rendezőpályaudvar

 

(1)

Súlyosan csattan a vaskapu. Hangja éles, tompa hangokat
hallat és visszhangoz tova. Várj, súgja, mindjárt... És odébb
megy, ahol nem látni semmit belőle; csak valami halk neszek
jönnek, mint mikor a reggeli, dermedt fűszálak közé – mielőtt
ruháit rendezgetve előjön – kicsorog a hajnali, olvadó csatornalé.

 

(2)

Azt hitték, mindenki alszik, hogy mint egy nagy állat torka,
elnyelt egy falut az éjszaka sűrűn kavargó lefolyója. Mintha
egy ismeretlen cél felé tartó nagy víz alján, közepén egyszerre
kilyukadna lent a tartály,beszakadna a fenék, s most e hatalmas
lavórból ömlene, zúgna és zubogna kifelé a zavaros, kavargó,
sűrű éjszakai lé. Dombok, házak, templomok, tehetetlen állatok
kavarognak elé. Kapálózó emberek jönnek rajta mindenfelől e
körkörös lefolyó felé. Ide gyűl össze, itt torlódik, s itt tűnik el
a semmi, az éjszaka.

 

(3)

Ha sejtették volna akkor a bent alvók, hogy az előzőleg gondosan
nyitva „felejtett” ajtón át. Ahogy a sötét szobában tapogatóznak; 
ahogy figyelik a szobát, mint egy katakombát. Ha most bejönnek,
súgja. Ne félj, susogja vissza neki, s a didergő szavak – mint mikor
keményre taposott ösvényt szánt fel az eke, s recsegnek-ropognak
a kifordított gallyak
– szárazon törnek a torkából fel és rekedten
halnak el.

 

(4)

Aztán az ébredés. Bódult, tájékozódó reggel. Amikor az ablakon
beomló fény már minden árnyékot a szekrények, az ágy alá seper.
Keresgélni kezdi a csendben a hangot, az ölelést, a kart, a test
melegét, amit mélybe zuhanó álmával kikapcsolt.
Mintha a távoli
vonatfüttybe, ami a másikat most messzire viszi, már csak ebbe az
érzésbe, melegségbe kellene megkapaszkodnia neki.

 

(5)

Az utasok, bajuszos, bundás, báránybőr sapkás, a fülkékbe
kettesével behúzódott férfiak, magukra zárják az ajtót; a villanyt
leoltják, alusznak. Lábbelijük sarka alatt újságpapírok gyűrődnek;
a felnyitható kicsi asztalkán szétmarcangolt vekni; jegyeik pedig az
asztalka szélére készítve. Talán felkelt az egyik, amikor kopog; helyet
csinálnak maguk között; talán álmosan kérdezik, hogy mikor következik
valamelyik állomás; arcuk fáradt, szomorú, egymáshoz hasonló. Aztán
a villanyt lekattintják, visszafekszenek, lerúgják a lábbelijüket. Majd
újra nekirugaszkodik a mozdony; a zökkenés újra felriaszt egy-
egy alvót, aki előbotorkál, nyújtózkodik, rágyújt, s lehúzza a mellette
levő ablakot. Az ég nyirkos földszíne, mint az arcoké. Forró párában
lebegő, rekeszekkel tagolt embersorsok.

 

(6)

És ez a hang most, a vonatfüttyé, mint két egymástól távolodó ember
integetése. Egyikük se néz már vissza, se jobbra, se balra, szerteszét se.
Mint amikor vonataik csupán, mint egy óriás csomópont testét, egymás
útját csak véletlen, egyetlen állomáson keresztezték.

 

Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.


Főoldal

2017. június 29.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Szita Szilvia verseiÁrmos Lóránd verseiFecske Csaba verseiNagy Zsuka versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA