Banner Zoltán
A Prédikátor Könyve
„Mindennek megvan az órája,
és minden szándéknak a maga ideje.”
ideje múlik az írásnak
– kép-hang-fényjelek-árnyak
ideje múlik a képnek
– Napba néznek kik látni vágynak
ideje múlik a szavaknak
kicserepesedett szájjal haldokolnak
ideje múlik a zenének
holtan hever a csend
ideje múlik a szerelemnek
hiszen a vágy rég beteljesedett
és ideje múlik a vágynak
csak a megszerezhető a szent
ideje múlik a becsületnek
– fő, hogy pontosan fizess
ideje múlik a szégyennek
ha mindenki egyenlő
ki előtt szégyenkezz?
ideje múlik a virtusnak
– a gyávák játékszere vagy
ideje múlik a hitnek
– eddig sem segítettetek
és ideje múlik a kételynek
– senki sem vallja be: tévedett
Váróterem
mielőtt leszállok a vonatról
megérintem a suhanást
és elsöprő képzuhatagok
takarják el szemem elől a kijáratot
találd ki: ki vagyok?
tudom – nem vártok
senkit nem vártok Ti már
a cipő a fontos nem a tímár
s abból amit hoztam és szétosztottam
nekem vissza semmise jár
a betűk kihullnak a szavakból –
összeolvashatatlanok
mint a gazdátlan juhnyáj
a jelek megállítanak:
EZT TEDD!
és olyan jel nincs: TOVÁBB!
nem a valótlan – a semmi vár
megkísértem hát újra a verset –
ő visszakísért: maradj FOGOLY
amíg a Kimondhatatlan fogva tart
és ki nem adja a parancsot:
OSZOLJ!
Kolozsvár, 2016
kiürültek a padlások,
szalonok, kamarák,
csak a falak maradtak
és betonfalak meredeznek
valahová, nem az ég felé
mert babiloni torony sem épül,
nem érdekes Istennel
versenybe szállni,
vagy látogatóba
készülni Hozzá,
hogy a magasság birtokában
trónfosztásra gyülekezni
falakat cipelnek a kertek,
a fák, bokrok, vetemények,
falakat cipelnek az emberek
kifosztva a csend, az árnyék,
az esténk nincs hol levetkeznie
és a Napkeltével elszáguldanak
a kivilágított gépkocsik
formába öntöm a testeket
valaha itt hagyták hangjukat,
nevetésüket, félbehagyott
integetések, lépések, szemverések,
csak össze kell rakni
és kész a szoborkert,
ott támadnak majd fel az erdők
és a kiszáradt vízesések
nyikorognak benned a léptek
és nem vezetnek sehová
hiába várom a péntek estét
nem vezényelhetem a filharmóniát
itt fekszenek a holtak hangolatlan
a partitúra – macskajaj
fellegként úszom a város felett
s meddőn sötétlik bennem a zivatar.
Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.