Csillag Tamás
Életkép
Megbizonyosodtunk, hogy
nincs még reggel,
megbeszéltük, hogy rosszat álmodott.
Elmesélte, hogy a sárkány
elcsente a törpök aranykincseit.
Azt mondtam, tudom,
de szerintem egy bátor kisfiú holnap
biztosan segít visszaszerezni.
Aztán mindent megnéztünk,
nevén neveztük a lámpát,
a szőnyeget, a falimatricákat,
játékokkal teli dobozokat.
Azt hiszem, aminek tudjuk a nevét,
az körbebástyáz minket.
A biztonság kedvéért
felkapcsolt villannyal aludtunk.
Ránézek a fiamra
Ránézek a fiamra, reggelizik.
Belefeledkezik a rutinba, nagyokat harap,
csillog a szeme, csupa élet.
Mintha már álmodtam volna ilyet,
ülünk az asztalnál, apa vagyok,
minden mozdulat ismerős,
szinte hallom a szavainkat,
az időt nem tudom, most,
harminc éve múlva, talán
csütörtök lesz, mert az focinap,
jó lenne majd örülni, hogy nem kell
félni semmitől, magunktól se,
s Szíriában is újra szólni fognak a rádiók.
Aztán pislogok és vége.
Asztalnál ülünk, a fiam tiltakozik,
nem kell vaj, újra kéri a repül a bálnát,
s én félve gondolok magunkra, a munkátlanok
láthatósági mellényes országára.
Ránézek a fiamra,
felém nyújt egy megrágott kiflivéget,
mosolyog, csillog a szeme, csupa élet,
s újra hinni kezdek a mesék erejében,
s azt gondolom:
köszönöm,
köszönöm.
Egyszusz
Mindig is veled kellett volna végigmenni
azon kisvárosi utcán, benyitni minden ajtón,
legyen az kocsma, kávézó, vagy kórház.
A te szemeid csarnokvizébe kellett
volna odaveszni, utánad integetni
minden utcafordulóból.
Én eleget ráztam az öklöm,
amikor úgy tűnt, mindenért kár,
mindig őszre esett, amikor legjobb lett volna
megsiratni a lassan vetkőző nyárfaerdőt,
a fecskék után árván maradt villanydrótokat.
Most ismerem fel, mindenütt ott voltál.
Esténként, ha a kisfiunk már elaludt,
odaköltözöl a számhoz.
A szemeid árulkodnak, hogy örökre jöttél.
Olyankor csak én beszélek,
s te hallgatsz, hallgatsz, hallgatsz.
Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.
