Botyánszki Ági
Zenélő fa
Diófa gömbölyded ölében
kifáradt illatú, útra nem
engedett levelek koccannak
az utolsó melegek lüktetésében,
és lágyan csörgő dalára ágai
hintázó táncot járnak éppen.
Elixír
A leháncsolt szeretés az élet nedvét hullatja arcodra,
a nyers tisztaság illatát vonja rád,
görcsökben engedi feltűnni hibád,
és bár sebezhető, folyvást megbocsát.
Kő-kenyér
Tátongó űrből ront rám a hepciás,
s nem nézem, mit kiált, mert
tovább tolhatja falát a szakadás.
Csak a mélység fenekére nézek,
hol meg nem kapott ölelések
százát látom rozsdás vasrácson.
Nyomban ki is párnázom, hogy pihepuha
ágyon lehessen szállásom.
Utolsó hajnal
Ha majd a harmat
utoljára ül rá
csöndesen a tájra,
az égbolt fekete ruháját
tűzpirosra váltja.
Ebbe süppedhet a lába…
Varázs
Mintha egy vaksötét pincébe
rejtenék a szeretés lepkébe
bújt testét. Lepkének képzeled,
s amint felhajt egy kis szelet,
érezheted. Összetörné gyönge
törzsét, ha utánanyúlna kezed,
így tenyered közt színes
gyöngyként dédelgeted.
S lám! Ezer lepke repes…
Fény áraszt el immár
két pinceteret, s égi
permet hinti fejed.
Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.
