Versek

 

 Tozser_Arpad_meret.jpg

 

Tőzsér Árpád

 

Kis Testamentum

 

                                   Csaplár Vilmos Istennel vagy nélküle című könyvébe


Az ablakom alatt égi balett:
fák spiccelnek föl az alkonyi pírba.
Evilági transzcendencia lett
a táj. Mimodráma, máslétbe írva.

Már rég nem ok és okozat a kint s bent,
kidobott tévé hunyja a szemét,
a kukában törött kamera – mindent
beföd rühünk: az autonóm szemét.

Végződném, mint tegnap is – este van,
de előttem a net könyve kinyitva:
Fölös az ember a földön – e tant
már egy bionikus kompjúter írta.            

A Wille zur Macht imígy folytatódik:
a technika az akarat maga.
Így ért be hát az evolúció itt:
megül bennünket szenzorok hada.
Mutatják, ahogy szép szubsztanciánk
foszladozik – felszín alatt a mást,
azt, ahogyan a ciklikus világ
kiforogja a soros rothadást.

Az idős Ezra Pound kis trafikot kért,
vén lelkem, ím, már ennél is szerényebb:
nem kérek e kortól csak fürge hóhért:
végződjek ki és végződjem be, végleg.

 

Ajánlás

Óceánt köpülni indultam egykor,
szörfözök most a net hullámain:
hátha csak kör zárul, s jön új gyerekkor!? –
Holt vizeken istenek árnya ing.

 

 

Üvöltés

(Egy bányamérnök sírkövére)

 

                                                                                  In memoriam G. J.

 

Félúton a szén és a gyémánt között megállt az idő, sírom a devon és perm
mezsgyéjén van. – Mennyi bányamély szó rekedt örökre a számban!
Ki mondja ki helyettem ezután: vándorkő,
vasvirág, várda
?

Talán már én voltam az utolsó bányamérnök, engem a tárna, az akna
s a szénfalak által határolt tárók gyászolnak, nemrég még
úgy jártam-keltem bennük, mint a költő a verse vágataiban:
léteztem általuk, de nem birtokoltam őket.

(Mindig szerettem a verset, a Népszabadságban sohasem a sportoldalt
olvastam el először, hanem a versrovatot. Aztán – baljós előjel! –
elmaradtak a lapból a költők, s elmaradt
maga a Népszabadság is.

S a vers mellett a vodkát s Verát, a feleségemet szerettem,
s mivel e három minőség a házasságban általában
nem alliterál, fél éve Verám is elmaradt tőlem –
szomorújáték, ismert véggel.)

Szóval mi, mérnökök voltunk a bányák avantgárdja, mi mértük ki
és törtük a vágatokat, az utánunk a terepet megszálló hevérek:
vájárok, fejtők, csillések, ácsok, takaroncok – mind
„epigonok”, azaz követőink voltak.

De velünk együtt büszkék – nehéz megmagyarázni, hogy mire, talán
a szénporra az arcukon, testükön. Sejtették, amit Antaiosz
tudott: testükön a szénpor (Antaioszén a forró homok)
a Földanya és az istenek vértje.

Érezték, hogy az ő létük, erejük valamiképpen szorosabban kötődik a földhöz,
mint másé. Az egykor mélybe hanyatló ősfáknak, zsúrlóknak: a kőszénnek,
az elégiafényű lignitnek, a drágaköveknek – a föld kincseinek
a bányász másként örököse, mint más halandó.

S ezt éreztem magam is elemi erővel! Hogyha Esterházy Péter az egykori
aulikus főúri hadakat nevezte en bloc édesapjának, az én édesapám
Héphaisztosz bányászai voltak, s ötezer évvel később,
Salgótarjánban közéjük lövetett Biszku.

S az én nemesi levelem nem kutyabőrre volt írva, hanem a földtani
rétegekbe, felmenőimnek története geológiai hőskorok:
a karbon, a jura, a kréta... Kinek van ennél ősibb,
előkelőbb genealógiája?

Csoda-e, ha 2004-ben, amikor tájainkon az utolsó szénbányát is bezárták,
s munka és kenyér nélkül maradtam, eldőlt bennem a borjú,
s három napig üvöltöttem, mint Ginsberg, az angyali beatnik
a New York-i éjszakák tárnájában.

Három nap s éjjel szobámba zárkózva ittam és sírtam, s a negyedik napon
becsengetett hozzám Gábriel arkangyal, levelet hozott a bányaigazgatómtól,
s benne a robbantó mérnöki kinevezésemet, s a felszólítást:
Mérnök úr, tegye a dolgát!

Ezután évekig kiszolgált szocreál panelblokkokat s ártatlan hidakat
robbantgattam, s közben kiérdemeltem a béke terroristája gúnynevet.
Gyakran álmodtam egykori bányáimmal, a folyosók kanyaraiban
bányamécsek és antracitmetaforák égtek.

Ittam rendületlenül s hallucináltam: ébren is zord bányaüregekben jártam,
s munkanélküli kísértetek tömegét halottam üvöltözni arról, hogy a
hatalomlényegű automatizált technikával kollaboráló ember
maga a bilincseiből szabadult sátán.

Végül 2016. november 3-án három üveg Absolut Kurant vodka s egy csomag
1 milligrammos Xanax-nyugtató vetett véget látomásaimnak, s most, íme,
sikerült versben is elmondanom magamról és a világról:
acut myocardialis infarctus – finis.

Vándor, vidd hírül az utókornak: egy bánya nélküli robbantó bányamérnök
nyugszik itt, e minden halandók aknájában, aki amikor kihúzták
lába alól a megtartó anyaföldet, utolsó hídként
a saját szívét robbantotta föl.

 

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. március 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA