Versek

 

 Tozser_Arpad_meret.jpg

 

Tőzsér Árpád

 

Kis Testamentum

 

                                   Csaplár Vilmos Istennel vagy nélküle című könyvébe


Az ablakom alatt égi balett:
fák spiccelnek föl az alkonyi pírba.
Evilági transzcendencia lett
a táj. Mimodráma, máslétbe írva.

Már rég nem ok és okozat a kint s bent,
kidobott tévé hunyja a szemét,
a kukában törött kamera – mindent
beföd rühünk: az autonóm szemét.

Végződném, mint tegnap is – este van,
de előttem a net könyve kinyitva:
Fölös az ember a földön – e tant
már egy bionikus kompjúter írta.            

A Wille zur Macht imígy folytatódik:
a technika az akarat maga.
Így ért be hát az evolúció itt:
megül bennünket szenzorok hada.
Mutatják, ahogy szép szubsztanciánk
foszladozik – felszín alatt a mást,
azt, ahogyan a ciklikus világ
kiforogja a soros rothadást.

Az idős Ezra Pound kis trafikot kért,
vén lelkem, ím, már ennél is szerényebb:
nem kérek e kortól csak fürge hóhért:
végződjek ki és végződjem be, végleg.

 

Ajánlás

Óceánt köpülni indultam egykor,
szörfözök most a net hullámain:
hátha csak kör zárul, s jön új gyerekkor!? –
Holt vizeken istenek árnya ing.

 

 

Üvöltés

(Egy bányamérnök sírkövére)

 

                                                                                  In memoriam G. J.

 

Félúton a szén és a gyémánt között megállt az idő, sírom a devon és perm
mezsgyéjén van. – Mennyi bányamély szó rekedt örökre a számban!
Ki mondja ki helyettem ezután: vándorkő,
vasvirág, várda
?

Talán már én voltam az utolsó bányamérnök, engem a tárna, az akna
s a szénfalak által határolt tárók gyászolnak, nemrég még
úgy jártam-keltem bennük, mint a költő a verse vágataiban:
léteztem általuk, de nem birtokoltam őket.

(Mindig szerettem a verset, a Népszabadságban sohasem a sportoldalt
olvastam el először, hanem a versrovatot. Aztán – baljós előjel! –
elmaradtak a lapból a költők, s elmaradt
maga a Népszabadság is.

S a vers mellett a vodkát s Verát, a feleségemet szerettem,
s mivel e három minőség a házasságban általában
nem alliterál, fél éve Verám is elmaradt tőlem –
szomorújáték, ismert véggel.)

Szóval mi, mérnökök voltunk a bányák avantgárdja, mi mértük ki
és törtük a vágatokat, az utánunk a terepet megszálló hevérek:
vájárok, fejtők, csillések, ácsok, takaroncok – mind
„epigonok”, azaz követőink voltak.

De velünk együtt büszkék – nehéz megmagyarázni, hogy mire, talán
a szénporra az arcukon, testükön. Sejtették, amit Antaiosz
tudott: testükön a szénpor (Antaioszén a forró homok)
a Földanya és az istenek vértje.

Érezték, hogy az ő létük, erejük valamiképpen szorosabban kötődik a földhöz,
mint másé. Az egykor mélybe hanyatló ősfáknak, zsúrlóknak: a kőszénnek,
az elégiafényű lignitnek, a drágaköveknek – a föld kincseinek
a bányász másként örököse, mint más halandó.

S ezt éreztem magam is elemi erővel! Hogyha Esterházy Péter az egykori
aulikus főúri hadakat nevezte en bloc édesapjának, az én édesapám
Héphaisztosz bányászai voltak, s ötezer évvel később,
Salgótarjánban közéjük lövetett Biszku.

S az én nemesi levelem nem kutyabőrre volt írva, hanem a földtani
rétegekbe, felmenőimnek története geológiai hőskorok:
a karbon, a jura, a kréta... Kinek van ennél ősibb,
előkelőbb genealógiája?

Csoda-e, ha 2004-ben, amikor tájainkon az utolsó szénbányát is bezárták,
s munka és kenyér nélkül maradtam, eldőlt bennem a borjú,
s három napig üvöltöttem, mint Ginsberg, az angyali beatnik
a New York-i éjszakák tárnájában.

Három nap s éjjel szobámba zárkózva ittam és sírtam, s a negyedik napon
becsengetett hozzám Gábriel arkangyal, levelet hozott a bányaigazgatómtól,
s benne a robbantó mérnöki kinevezésemet, s a felszólítást:
Mérnök úr, tegye a dolgát!

Ezután évekig kiszolgált szocreál panelblokkokat s ártatlan hidakat
robbantgattam, s közben kiérdemeltem a béke terroristája gúnynevet.
Gyakran álmodtam egykori bányáimmal, a folyosók kanyaraiban
bányamécsek és antracitmetaforák égtek.

Ittam rendületlenül s hallucináltam: ébren is zord bányaüregekben jártam,
s munkanélküli kísértetek tömegét halottam üvöltözni arról, hogy a
hatalomlényegű automatizált technikával kollaboráló ember
maga a bilincseiből szabadult sátán.

Végül 2016. november 3-án három üveg Absolut Kurant vodka s egy csomag
1 milligrammos Xanax-nyugtató vetett véget látomásaimnak, s most, íme,
sikerült versben is elmondanom magamról és a világról:
acut myocardialis infarctus – finis.

Vándor, vidd hírül az utókornak: egy bánya nélküli robbantó bányamérnök
nyugszik itt, e minden halandók aknájában, aki amikor kihúzták
lába alól a megtartó anyaföldet, utolsó hídként
a saját szívét robbantotta föl.

 

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. március 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA