Tőzsér Árpád
Kis Testamentum
Csaplár Vilmos Istennel vagy nélküle című könyvébe
Az ablakom alatt égi balett:
fák spiccelnek föl az alkonyi pírba.
Evilági transzcendencia lett
a táj. Mimodráma, máslétbe írva.
Már rég nem ok és okozat a kint s bent,
kidobott tévé hunyja a szemét,
a kukában törött kamera – mindent
beföd rühünk: az autonóm szemét.
Végződném, mint tegnap is – este van,
de előttem a net könyve kinyitva:
Fölös az ember a földön – e tant
már egy bionikus kompjúter írta.
A Wille zur Macht imígy folytatódik:
a technika az akarat maga.
Így ért be hát az evolúció itt:
megül bennünket szenzorok hada.
Mutatják, ahogy szép szubsztanciánk
foszladozik – felszín alatt a mást,
azt, ahogyan a ciklikus világ
kiforogja a soros rothadást.
Az idős Ezra Pound kis trafikot kért,
vén lelkem, ím, már ennél is szerényebb:
nem kérek e kortól csak fürge hóhért:
végződjek ki és végződjem be, végleg.
Ajánlás
Óceánt köpülni indultam egykor,
szörfözök most a net hullámain:
hátha csak kör zárul, s jön új gyerekkor!? –
Holt vizeken istenek árnya ing.
Üvöltés
(Egy bányamérnök sírkövére)
In memoriam G. J.
Félúton a szén és a gyémánt között megállt az idő, sírom a devon és perm
mezsgyéjén van. – Mennyi bányamély szó rekedt örökre a számban!
Ki mondja ki helyettem ezután: vándorkő,
vasvirág, várda?
Talán már én voltam az utolsó bányamérnök, engem a tárna, az akna
s a szénfalak által határolt tárók gyászolnak, nemrég még
úgy jártam-keltem bennük, mint a költő a verse vágataiban:
léteztem általuk, de nem birtokoltam őket.
(Mindig szerettem a verset, a Népszabadságban sohasem a sportoldalt
olvastam el először, hanem a versrovatot. Aztán – baljós előjel! –
elmaradtak a lapból a költők, s elmaradt
maga a Népszabadság is.
S a vers mellett a vodkát s Verát, a feleségemet szerettem,
s mivel e három minőség a házasságban általában
nem alliterál, fél éve Verám is elmaradt tőlem –
szomorújáték, ismert véggel.)
Szóval mi, mérnökök voltunk a bányák avantgárdja, mi mértük ki
és törtük a vágatokat, az utánunk a terepet megszálló hevérek:
vájárok, fejtők, csillések, ácsok, takaroncok – mind
„epigonok”, azaz követőink voltak.
De velünk együtt büszkék – nehéz megmagyarázni, hogy mire, talán
a szénporra az arcukon, testükön. Sejtették, amit Antaiosz
tudott: testükön a szénpor (Antaioszén a forró homok)
a Földanya és az istenek vértje.
Érezték, hogy az ő létük, erejük valamiképpen szorosabban kötődik a földhöz,
mint másé. Az egykor mélybe hanyatló ősfáknak, zsúrlóknak: a kőszénnek,
az elégiafényű lignitnek, a drágaköveknek – a föld kincseinek
a bányász másként örököse, mint más halandó.
S ezt éreztem magam is elemi erővel! Hogyha Esterházy Péter az egykori
aulikus főúri hadakat nevezte en bloc édesapjának, az én édesapám
Héphaisztosz bányászai voltak, s ötezer évvel később,
Salgótarjánban közéjük lövetett Biszku.
S az én nemesi levelem nem kutyabőrre volt írva, hanem a földtani
rétegekbe, felmenőimnek története geológiai hőskorok:
a karbon, a jura, a kréta... Kinek van ennél ősibb,
előkelőbb genealógiája?
Csoda-e, ha 2004-ben, amikor tájainkon az utolsó szénbányát is bezárták,
s munka és kenyér nélkül maradtam, eldőlt bennem a borjú,
s három napig üvöltöttem, mint Ginsberg, az angyali beatnik
a New York-i éjszakák tárnájában.
Három nap s éjjel szobámba zárkózva ittam és sírtam, s a negyedik napon
becsengetett hozzám Gábriel arkangyal, levelet hozott a bányaigazgatómtól,
s benne a robbantó mérnöki kinevezésemet, s a felszólítást:
Mérnök úr, tegye a dolgát!
Ezután évekig kiszolgált szocreál panelblokkokat s ártatlan hidakat
robbantgattam, s közben kiérdemeltem a béke terroristája gúnynevet.
Gyakran álmodtam egykori bányáimmal, a folyosók kanyaraiban
bányamécsek és antracitmetaforák égtek.
Ittam rendületlenül s hallucináltam: ébren is zord bányaüregekben jártam,
s munkanélküli kísértetek tömegét halottam üvöltözni arról, hogy a
hatalomlényegű automatizált technikával kollaboráló ember
maga a bilincseiből szabadult sátán.
Végül 2016. november 3-án három üveg Absolut Kurant vodka s egy csomag
1 milligrammos Xanax-nyugtató vetett véget látomásaimnak, s most, íme,
sikerült versben is elmondanom magamról és a világról:
acut myocardialis infarctus – finis.
Vándor, vidd hírül az utókornak: egy bánya nélküli robbantó bányamérnök
nyugszik itt, e minden halandók aknájában, aki amikor kihúzták
lába alól a megtartó anyaföldet, utolsó hídként
a saját szívét robbantotta föl.
Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.
