Fecske Csaba
Mikor csak én vagyok
valami hihetőbbre őszre
vár az önkínzó nyár
nyersanyagukat az emlékek
akaratlanul szélnek eresztik
tüskeként szúr szemembe
a magányos fa amely alatt
két árnyék egybemosódott
még jó hogy az idő oldja az
ajkakat összecsirízező nyálat
cigarettaparázsként izzik
a szeptemberi délután
talán szerda van talán csak én vagyok
hiába saját zsebre dolgozik
minden alkalom
Fagy matat
fagy matat a téli ablakon
én cinke sehol sem lakom
testemhez forrasztva szárnyam
éghez az utat hogy találjam
hangok csúszkálnak a csönd jegén
elhamvadt nyárban éltem én
levedlett bőrömhöz nincs közöm
csip-csup érzésekbe ütközöm
lámpák fénykörében lila hó
prüszkölve fut a szél vak sánta ló
platónyi halk szén az éj
eltüzeli majd a nap ne félj
ödémás a hold gyöngyözik az ég
Isten orcáján a veríték
pusztuló műhely tűzfala homlokom
leheletemmel a semmit foltozom
Egymás mellett ültünk
egy utcában laktunk közel egymáshoz
mellettem ült az iskolapadban
ha kitört ceruzája hegye
én kérés nélkül megfaragtam
összeért térdünk a pad alatt
egymásra néztünk elpirultunk
nem értem miért is kukkant be
a jelenbe szegényes kis múltunk
hogy volt hogy nem így igaz
egymás mellett ültünk a padban
szégyen egyszer hasra estem előtte
amikor egy lepke után szaladtam
olajos padló fekete tábla
ahol voltam ott maradtam
mintha megállt volna az idő
pedig múlik szakadatlan
…
egymás mellett ültünk a padban
Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.