Csombor Rita
Összehangolt támadás
Zoknid a varrás mentén szakadt volt.
Ahogy lépkedtél, örvénybe fonódtak
körülötted a levegő részecskéi.
Nem is lépkedtél, inkább törtél
előre a gravitációs meződben,
ahová mindenkit beszippantottál,
ha későn ugrott félre.
Virágporral töltött zacskókat
tartottam belső zsebeimben,
hátha megvédenek a
gonosz emberektől,
vagy legalábbis tőled.
A lépcsőfordulóban nevelkedett
félsejtések csakhamar önálló életre keltek.
Beköltöztek a szabad testnyílásaimba,
szaporodni kezdtek,
mint a kertbe szánalomból
kidobott madárpókok,
hogy aztán egy alkalmas pillanatban
összehangolt támadást indíthassanak
a gyomor környékén található izmok ellen.
Az idegrendszeremben lappangó
legutolsó képek tanúsága szerint
egy juhbélbe tömködtél minket.
Buborékhegyek között ébredtem.
A negyvenfokos rodeó közben
megláttam magamon, ami rólad hiányzott.
Az én erdőm
Súlya volt minden ágnak, ami az út fölött bókolt.
Tudtad, hogy melyik alatt kezdődhetne az új fejezet,
halhatatlanságunk kérgekből összehordott szentélye.
Tíz körmünkkel írtuk ezt a történetet,
vaddisznókból téptük ki az élet utolsó darabjait,
hogy sose kelljen elhagynunk az ismerős tájat.
Mozdulataink kezdetben darabosak voltak,
félszegen suttogtunk, és szemeinket becsuktuk,
miközben az őzekből belénk távozott az utolsó lehelet.
Azt hittük, a fák velünk beszélnek, nekünk dalolnak,
de csak hörgés és csattogás kísérte lakmározásunk,
a szagunk megfojtotta lassanként az évelő virágokat.
A cserjék száradni kezdtek, a bogarak hátukra fordulva
merevedtek bele a hitehagyott éjszakába, ami úgy
kúszott a növények közé, ahogy a szorongás lepi meg
az áldozattá magasztosult vadnyulakat.
A fák kérgeit lassanként lekapartuk,
vérünkkel jelöltünk meg minden lombhullatót.
Úgy hatoltunk egyre mélyebben az erdőbe, ahogy
a fenyők tűlevelei fúródtak körmeink alá,
míg végül felsértetted a szemhéjamat.
Tudtam, hogy halandóságom összegyűjtött
bizonyítékai mellett elférnek az erdő maradványai.
De neked ott már nincs helyed.
Utoljára
Ismét feljöttél az emeletre.
Személyes tragédiánk
meghúzódott a lépcső
repedéseiben, mint ahogy
a lépések elől menekülő hangyák.
Valami szakvéleményt kértél,
és azt, hogy magyarázzam meg
a zöngétlen perceink értelmét.
Azonnal papírra akartad
vésetni velem sérelmeidet,
de a szavak engedelmes
katonaként visszavonultak
kettőnk sivatagába.
Egyszerre voltunk
frontvonal,
lövészárok,
géppuska
és tarkón lőtt hadifogoly.
Néma áhítattal
utoljára földeltelek el,
gyászszertartás nélkül.
Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.
