Novák Éva
Addig
Addig bírja az ember,
amíg azt hiszi, örökké élni fog.
Amikor ráeszmél, hogy mégse,
remélte, de nem kivétel ő se,
megfárad hirtelen, kidől,
hídtartó oszlop a híd alól,
ami a sorsa, erőtlen tovább tartani.
Ezért nincs átjárás soha
vágyott és való világok között.
Nyarak
Melegtől felpuhult labdát dobtak felém,
az illata felidézett egy régi röpke nyarat.
A Maros folyón, átforrósodott, fekete autógumi-belsőkben
ringatóztak gyerekek, a partról figyelő tekintetek
vigyáztak rájuk, lehetett volna náluk boldogabb?
Táskarádiókból zene, mézdinnye édességű slágerek,
a takarókon vizes talpnyomok, kártyalapok,
napilap: Világ proletárjai, egyesüljetek!,
darázslepte poshadt sörök, csatos bambisüvegek.
Az idei nyár partján a rég nem gyerekek,
kezükbe szorított arccal nézték a fekete
autógumi-belsőket üresen ringató vizet.
Tér, tavasz
Három néni egymás mellett a padon, a parkban,
madeinchina cipőben, nadrágban, kabátban,
trafikálnak, trécselnek, susmorognak,
mígnem kihangosodik az egyik szólam,
otthon ilyenkor azt mondom, világgá megyek!
Világgá megyek, világgá megyek, ismétlik
a fák, ágaikon kirobbanó rügyek,
ház tetején a rozsdásan billegő szélkakas,
az EU-szabvány szerint készült játszószerek,
a fóliából kibontott esetlen szökőkút,
a fényvisszaverő mellénytől megfosztott ebek,
az aranyáron vett cigarettát kunyerálók,
a húsz éve egy karórán alkudozó nepperek,
a Spitzbergákról olvasó hajléktalan,
a cukrásznő, pultján műhabos, színezett krémesek,
a sérült puttók, házak foltos homlokzatán,
a piacon vérpöttyös kötényű hentesek,
a hónuk alatt rajzmappát szorongató képzőművészetisek,
a szórólapot osztogatók, a szendvicsemberek,
a kormánypártiak, az ellenzékiek,
azt mondják ilyenkor: világgá megyek!
Romkonyha
Repedeznek tányérjaink,
pedig nem is csapkodjuk
földhöz őket, mint elődeiket
szerelmünk zajos hajnalán,
amikor túl sok tányér fogyott,
de mostanában nem találunk
elég súlyos okot, hogy törjünk,
zúzzunk miatta, tehát a tányérok
halódnak, öregszik az anyag,
mosogatás közben egy tányérból
marad a kezemben két fél,
egységére nem emlékező darab,
és hiába láttam pusztulni egyet s
mást vagy többet s mást, megráz ez is,
ami tönkremehet, tönkremegy,
a kések veszélyesen élesek vagy életlenek,
a lábosok, fazekak sem kívül, sem belül
nem súrolhatóak szűzfehérre,
a gáztűzhely rózsái takarékon melegítenek,
a sütőlapon kiégett lyukak, körülötte a falon
festék nem elég a számtalan pecsétre,
a hűtő morog, antarktiszian eljegesedve,
a fiókokban villák, kanalak, keverők, kavarók
elfelejtett illatokkal, régi ízekkel keveredve,
főzni így kinek lenne kedve és kinek?
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
