Simek Valéria
Ifjú pár
Boldogság suttog egy
ifjú párban. Lehullanak
a fűbe, várják őket apró
virágok, csípőjüknél
gólyahír, gyökér.
Szemükben hold ragyog,
lüktető erek tolják ki
szájukból a szót, az
éjt zihálót.
Már úsznak is az
elragadtatás vizén,
ahol a késő fény
mossa az eget, s a
némaság szeli át
lábuknál a hegyet.
Nyugtalan örökké
Varjúkárogás a völgy
teknője fölött.
Törékeny világosság
kúszik lábamhoz.
Ízlelem a levegő
illatát a zuhatagidőn
át. A némaság
kiált. Felhömpölyögnek
a messze széledt
nyarak, telek. Ez a
nyughatatlan örökké
már szívemben
didereg.
Ködfalak
A nappalok átszelik a
Bakonyt, ahová felkúszik
a köd. Szétszórt, sűrű
lábnyomok. Új fákat
ültetünk, Te meg én
tengernyi hittel.
Ücsörgünk gondjainkon.
Cseperedik a Nap bozontos
fénye. Szelekkel szétlőtt
ködfalak földi tájakon
bomlanak.
Egy kézmozdulattal
Ne söpörd le egy kézmozdulattal
az éj asztaláról a csillagokat!
A beszédes szemlélődést,
az elhalkult figyelést
hagyd meg!
Szemed a földre szegezd, erre a
levélsóhajtásnyi létre. Csak nézz
és figyelj! Körülötted hegyek
magánya, és besűrűsödik
szemedben a sötétség.
Állsz és reszketsz, mint a gyermek,
míg felnő. Majd reggel tüzet gyújt
az ég, és nyergébe száll, izzó
mezőbe vágtatón.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
