Iancu Laura
Kendő
Hajnalodik, a hajnal tartozik a földnek,
fénnyel és halállal. Kőtakarókkal érkezik,
túlvilági tájjal.
A Miatyánkot mormolom, félúton másra váltok,
ahány ima, annyi kísértet, s kiűzni egyik sem tudja
az egyetlent,
ki fogva tart,
ki félelemmel etet.
Fekete kendőm sarka rózsa,
aprócska, anyám varrta,
vigasztalja az eget.
Honvágy, eső
Galambot etetek a Mikszáth téren,
napozok a télies koszban,
földíz a számban. Honvágy. Honvágyam van.
Divatba öltözött istent látok
némely járókelőben. Van köztük meztelen bábú,
műkezű, aranyfogú,
nincsen apja, sem anyja, istene, sem hazája,
törvény védi és sok a joga,
belerúg a galambhadba.
A Mária templom tornya jeges felhő.
Bárkába kéne szállni, még
nyitva az ajtó,
és fölnézni az égre, mint ’79-be’,
kétnaposan, Istennel telve.
Fénykép anyámmal
Leül mellém, arasznyi hely közöttünk.
Krisztust nézem, ő látja Máriát.
Vacsorára idén is havat ettünk,
és sokszor megjártuk a Golgotát.
Meg nem érkezik
Hívtalak, Uram, holdjövet volt,
kutyák vonítottak az éjbe,
az út végén meszelt angyalszobrok
integettek Keletre.
Ilyenkor nagypéntek van, tudom, nincs térerő.
A senkiföldjén állok én is,
világom hómező.
Szerelem ez is – akartam mondani.
Ha utolsó volt is, még egyszer láttam
télikabátban jönni felém,
meg nem érkezik, csak kopog fáradtan a tükrös havon.
Sötétedik – mindegy, hány óra van.
Nálad három lehet,
meghalsz, utolsó hét szavad ide hallom.
Állok a gyászban szavaiddal – szerelem ez is,
nem félek, el nem alszom.
Jön felém, meg nem érkezik,
tudja, hogy megvárom.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.