Vári Fábián László
Kialvó glória
A dombok alján
megült az este,
friss kutyatejben
áztatta lábát,
s morfondírozott:
Éj-anyja rest-e,
vagy csak kíméli
hektikás hátát?
Holott főzhetné
már azt a szurkot,
Hold lánya hadd
menne vele ölre,
ne csak farával
forogjon folyton,
s tegyen magasról
a fekete földre!
Dagadt keblében
becsület semmi,
s nem néz a felhők
rongyain túlra.
A szél kialvó
glóriát himbál,
s az évszakok szíve
bekopog újra.
A Földnek annyi.
Igaz, megrontott
méhében még csak
magzat a bosszú.
De ha a ciánkapszula
roppan,
a csend uralma
hosszú lesz, hosszú.
A szitakötő
Rokkant fűz borul a folyóra,
vízen landol a szikkadt levél.
Maga a csónak és a vitorla,
lenge lelkével bajmol a szél.
Kék szitakötő száll a levélre,
precízen ölő kis légi vadász.
Ha szúnyog, apró legyecske lennék,
látására kitörne a frász.
Nyugi, nyugton az öldöklő ösztön.
A potrohvég kényesen alámerül,
hogy a petéknek jó ágyat vessen,
s árad a derű már féktelenül.
De megfeneklik a pille csónak,
mint ama bárka a bazalthegyen.
Utasa felszáll, így látja jónak,
nem köti ígéret, engedelem.
Csak az embernek mérve az útja,
kordában nyelve, pányván szíve.
Mentsége, hogy még megvan a lelke,
s küldheti vágyainak elibe.
Ősz a tavasszal nem jöhet össze:
köztük a nyár meg köztük a tél.
Balga alapoz házat a löszre,
ki szerelme lázában félrebeszél.
Lám, mily eszelőst gondolok én is:
óhajtom vissza a szitakötőt.
Tündéri párja hogyan lehetnék,
át hogy verhetném e ribanc időt.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.