Dimény-Haszmann Árpád
anyám, életed…
tenyérbe temeted arcod
minden egyes darabját
érintetlen vacsorád fölött,
szétszeded ráncokra, ők összerakják,
mert gyermekeid.
a ház lassan sötétbe borul,
bár önmagadtól nem rejtheted,
sötét a kinti sár is,
az első csillagokban rezgő rejtjelek,
tudod, mindegy lesz nekik.
égi szférák absztrakciója, itt lenn,
s az űr jégvirágos lehelete.
mind csupán valami, nézd, anya,
az első csillagok… pislákoló élete
a sztratoszférát rózsás-lidércfényezi
őszíntelenség
írtam két szép sort, és nem voltál benne,
könnyedén gördült, de meztelenkedve
kellette magát, a versem falának
simult, s úgy szűkölt, mint tüzelő állat.
írtam még két sort, hogy te már annyira
nem, illetve alig. s hogy ez nagy hiba,
ezt nem írtam, mert nem tudtam megnevezni,
csak engedtem magunkat odaveszni.
de írtam tovább, s elsőnek tiéd volt,
mondtad, hogy szép, bár néha túl őszinte.
az, mert életünk áramát őrizte.
aztán a szövegben feloldva szétfolyt.
hiába volt igaz, marad csak pár sor
a szerelmünkkel kiszínezett nyárból.
vigasztaló
W. S.-etűd
újra ősz és halál
füvekbe és fákba
mossa magát a táj
szál szitál a pára
kitakarta halott
csontjait a földből
mint hűlő csillagok
melegtől még gőzöl
mind elmegyünk sándor
mind elmegyünk tájba
se itt sehol máshol
maradék talánja
mind indulunk én is
mind ballagunk látod
nincsen csakazértis
vár örökszállásom
a száraz ég alá
ahányan így vagyunk
ne mond ki hogy halá′
végül is egymagunk
napsütés elmarad
lehelet vagy lélek
harangok konganak
féled vagy nem féled
a puszta körfalán
végül mind átmegyünk
vegyük bár ezt lazán
isten a hátszelünk
befonnak minket is
jaj még hány halál van
hidd el hogy létezik
a sok pusztulásban
Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.
