Tatár Sándor
Sorsom. Vajh, ismer engem?
köszönet W.S.-nak
Én nem ismerem sorsomat.
A sorsom ismer engem?
Lehet: kurióz gondolat,
muszáj mégis merengnem
rajta, amíg a szív göcög,
mert nem enged nem élnem
– belém-ültetett ördögöt
szolgál szívós-serényen(?)
Ígéret sorsom vagy vihar-
felhő, mely árnyba von ma?
Nem patak, hűs habjaival…
Még innen a koporsón
töprengek (mélán? lázadozva?):
milyennek ismer sorsom?
Ebgondolat
hibát hobbira halmozok
A nemlét mily nyugalmas lehetett!
Dolce far niente – legföljebb (ha ugyan)
hallgattam szférák zenéjét.
Nem késztetett számvetni (nem lévén)
nap, se év, nem volt kérdés, milyen lesz,
amit írok. Vajon elég szép?
Eldajkált volna zsongitón (ha
lettem volna már) a semmi;
saját részecskegyorsitóm’
(kávét, vitamint, altest-stimulust)
nem kellett volna üzembe helyezni.
Hogy űrhideg? ki bánta volna?!
Mégis otthonos volt tán
a csillagok közötti kékség –
bájos gazdám, a cuki sors,
nem hajtott reccs’-ropogva hétrét.
Mon Dieu! minő
naivitás, kiváncsiság hitette el velem,
- parasztvakított, de mivel?!-
hogy jobb föladni a seholt,
hogy az se rossz, de jobb itt!?
– Most aztán küzdhetek tündékkel, trollokkal
(„időnként” még egy rút sárkány is befigyel) –
élet és evilág... Íziszre, hogyan
is választhattam ilyen hobbit!?
Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.