Kulcsár Árpád
totemek
ülünk a bútorzatlan szobában és
a parkettből rakunk tüzet
kintről biztosan minket lesnek az
éjszakabőrűek.
a tűz rálapul a bőrre
vonzza és veti a
ragadozók tekintetét
mérhetetlen az éjszaka
és egyre jobban fogy a parkett
tűzre vetjük hát nyakunkból a faragott
totemeket
felperzselt szemmel várjuk
kitartanak-e hajnalig
mindegy lesz
mire csak parázs marad.
anyám, aki
a hegyekben fogant
a máramarosi gyantaszagban
és aki hamarosan egyetlen vagyona lett a családnak
mert őt még meghagyták a kommunisták
holott az apa kiléte nem volt tisztázott
ez az anyám tehát
aki ad egy bögre lisztet az egész
falunak és megnyomja a vérnyomásokat
és feladja az utolsó kenetet
és temet és bábáskodik és
ő az anyám
mindig megtalálja táskámban a szennyest
és szögesdrótra teregeti a rövidgatyát.
Tudunk élni
Tudunk egymás nélkül élni
a tüdő befelhősödött
csöpp-csöpp
hát tudunk, van ez a tudásunk is.
s hát nem halunk bele ebbe sem
milyen szomorú, hogy ebbe sem.
mint féregrágta izmokkal a szemek
bámulunk majd ugyanazokra a fákra
ahová kiteregettük levedlett szerelmeink.
látod, fáradt vagyok, mint a kékszesz lángja és
félrebeszélek
liliom volt a csókjuk a nőknek
ajkaid csak dalt engedjenek
világítson tiszta arcod
vagy a villanyt kapcsold fel
rejtekhelyünkre még a hajnal előtt
egyenruhások törnek.
tetoválj szavakat álmomban kezemre
olvashatatlanul
s reggelre menekülj oda ahol
úgy hiszed, nem tudom, hogy ott vagy
és ahol már nem akarlak megtalálni.
(zajszennyezett)
Zajszennyezett az elme és nehezebben
tisztul mint kátrányától a tüdő
a hold porában rabok kapálnak
láttalak a taxiból rosszul állt a
külváros neked.
alvó szem
alvó szem néz így a
fényfoltok felé
leheletre vár a torlódó test
az agyag még szikár
aranybarna.
a szemgödör sötétje
föláramlik a közös sírból
a Seol feketéje.
a kontextus semlegessége vagy
s becsapódások helye én
nincs szavam pedig
a szövetekben dohog az igék parancsa
a kövek a forrásnak ellenállnak
a forrás zsizseg, feltörni képtelen
a falakba kígyó költözött.
2. egyedül vagy, mint a molekulák
fehérben s érintetlenül.
körülötted ritmusát veszti az akarat
az archaikus vágy
föltépni készül a hasfalad,
hogy beleköltözzek a gőzölgő belek templomába.
megfosztani téged a világtól,
hámlódj le, s remegj tehetetlenül
mint az űrben a fokozat
a fejszének lenni, s nézni
hogy tölti be új sebeid a gyanta
szurkot önteni szemedbe
hajadat betömni a szádba
forrázott bőrödet tépni.
3. szerettem mindent, ami vagy, írta
s azt gondoltam, most
vagy magával végez, vagy velem
akkor inkább velem, gondoltam
de a következő sms-ben áttette jelenbe
és én is meggondoltam magam.
Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.
