Versek

 

 FeketeVince.jpg

Fekete Vince (Fotó: Vass Tibor)

 

Fekete Vince

 

KIZÖKKENT IDŐ

 

Advent

 

Ülnek a taxiban, és gurulnak végig a félig

     befagyott tó mellett, körben azokkal a

sziporkázó, téli fényekkel, és megérkeznek 

     a házuk elé, fizetnek, majd elgyalogolnak

a szomszédos üzletbe néhány apróságot

     még megvásárolni, visszafelé jövet aztán

otthagyják – a mobilőrök  mellett, a kapun

     olyan magától értetődően  és olyan lazán

lépve be együtt, mintha a világ legtermészetesebb

     dolga volna – a lépcsőház előterében, egy

bicikli kosarában, a kis szatyorban az üzletben

     vásárolt apróságokat, a vacsora kellékeit,

és nekivágnak az éjszakának, csupán egy

     séta erejéig még, a tó partján csúszkálva, kézen

fogva, mialatt valami szédületes körözésben

     forognak körülöttük, mintha csak körhintán 

ülnének, a fák, a fények, a nagyvárosi éjszaka

     villódzó fényei, az autók lámpái, majd a

hidegtől és a boldogságtól kipirultan leintenek

     az út szélén, szinte egy óra sétálás után

megint egy taxit, perceken belül bekanyarodnak

     az utcába, ahol vár rájuk már az a lakás, és az

a bicikli, a kosarában az ott hagyott dolgaikkal…

 

És vár rájuk, és előttük van még  az egész

     éjszaka, valami erőssel, palack vörösborral, és

 gyertyafénnyel, adventi,  pislákoló fényességgel,

     kintről, a nappali ablakán jobbról és balról

beszüremkedő sárgás lámpafényekkel, és az egyik

     percről a másikra elővarázsolt vacsorával abban

a szinte végtelenített, összehangolt pillanatban,

     amikor azt érzi, hogy nekik valahol, valamikor,

talán egy másik életükben találkozniuk még

     megadatott, két emberi test, két didergő lélek, 

adventi várakozás, új évezred, adventi fények…

 

 

Három hegyvonulat

 

A meteorológiai állomáson, majd kétezer méterrel

a tengerszint fölött, az épület tetején, a bádogtetőn

állnak, az államzászlót csattogtatja a szél, körülöttük

a Kárpátok vonulata, csúcsok, völgyek, medencék, s

 

jó messzire tőlük kivehető a vidék egyik Nagy

nevű hegycsúcsa is a nyári délutánban. Itt fut össze a

háromféle hegyvonulat, mutat a távolba, közülük az

egyiknek a neve magyar. Egy meteorológus cigarettázik

 

az épület előtt, amikor lemennek, és hátrasétálnak a dús

áfonya-szőnyegekhez, a mámorkás és a tőzeges részhez.

Fémtáblára írt, lekopott ákombákom betűk jelzik, hogy

 

gyalog a hegyéleken körülbelül négy-öt órára lehetnek

attól a helytől, ami már az övék. Kisebb tábla az ösvény

felé mutat, a kúthoz. Friss, erdei víz. Harapni lehet a levegőt. 

 

Visszazökkenő idő

 

 

Megnézni mindent, hogy rendben hagytak-e maguk után.

Visszamenni a szobákba, ahol együtt voltak, benézni a

fürdőbe, a konyhába, a kazánházban lekapcsolni a bojlert,

szétnézni a nappaliban is, majd bezárni az ajtókat, leadni

 

a kulcsot a szomszédban, úgy, ahogy megbeszélték, az

autók mellől még visszapillantani a házra, az udvarra, a ház

mögötti filagóriában a gazda leleményére, büszkeségére,

az óriási asztalra, vagy ahogy elnevezték: a „fapinára”,

 

kiengedni előbb őt a kapun, amely úgy nézett ki, mintha a

Flinston családból pottyant volna ide, egymás után lassan

kigördülni, becsukni maguk után, rákattintani a zárat, lassan

 

elindulni egymás mögött a dűlőúton, a porban, látni őt

a kanyarokban, lefelé a hegyről, utolérni, elmaradni,

megint utolérni, aztán a völgyben elmaradni végleg.

 

 

Az árulásról

 

Látta, amint beléptek annak a háznak a kapuján, ahogy

megváltozik az arca az udvarba érve, ahogy hamvas

színű, fakó arc lesz abból az arcból semmi perc alatt,

érezte a zavarát, érezte, hogy nincs most a saját vizein,

nincs elemében, látta, ahogy tanácstalanul letép két

málnaszemet, egy harmadikat pedig az ő szájába dug,

aztán a kertben egy-két epret is leszakít, ajkai közé

 

csippenti azokat is, és már fordul is, szinte menekül, ki,

el onnan, szinte fut, úgy siet ki a kapun, ki az udvarról,

abból az életből, s nagy gázt ad, és elrobog visszafelé

hirtelen, és akkor egyedül marad, egyedül most már a

gyümölcsfákkal, a gondolataival, cipői nyomával a puha

földben, egyedül a hirtelen rászakadó csendben, becsukja

 

a kaput maga mögött, hátát nekiveti a hűvös deszkának,

fülében az elszáguldó motor zaja zúg, végignéz az udvaron,

nézi a fákat, a gyepet, a virágokat, majd lassan hátrasétál,

lefőz egy jó erős kávét, és bevonul a csészével a szobájába,

majd végignyúlik hosszan az ágyon, nagy kétségbeeséssel

a lelkében, és a szokásos érzéssel, már ki se mondja, mert

kinek is, és vajon – az ég szerelmére – hát vajon minek?

 

A versek a Bárka 2016/2-es számában jelentek meg.


Főoldal

2016. április 28.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png