Fekete Vince (Fotó: Vass Tibor)
Fekete Vince
KIZÖKKENT IDŐ
Advent
Ülnek a taxiban, és gurulnak végig a félig
befagyott tó mellett, körben azokkal a
sziporkázó, téli fényekkel, és megérkeznek
a házuk elé, fizetnek, majd elgyalogolnak
a szomszédos üzletbe néhány apróságot
még megvásárolni, visszafelé jövet aztán
otthagyják – a mobilőrök mellett, a kapun
olyan magától értetődően és olyan lazán
lépve be együtt, mintha a világ legtermészetesebb
dolga volna – a lépcsőház előterében, egy
bicikli kosarában, a kis szatyorban az üzletben
vásárolt apróságokat, a vacsora kellékeit,
és nekivágnak az éjszakának, csupán egy
séta erejéig még, a tó partján csúszkálva, kézen
fogva, mialatt valami szédületes körözésben
forognak körülöttük, mintha csak körhintán
ülnének, a fák, a fények, a nagyvárosi éjszaka
villódzó fényei, az autók lámpái, majd a
hidegtől és a boldogságtól kipirultan leintenek
az út szélén, szinte egy óra sétálás után
megint egy taxit, perceken belül bekanyarodnak
az utcába, ahol vár rájuk már az a lakás, és az
a bicikli, a kosarában az ott hagyott dolgaikkal…
És vár rájuk, és előttük van még az egész
éjszaka, valami erőssel, palack vörösborral, és
gyertyafénnyel, adventi, pislákoló fényességgel,
kintről, a nappali ablakán jobbról és balról
beszüremkedő sárgás lámpafényekkel, és az egyik
percről a másikra elővarázsolt vacsorával abban
a szinte végtelenített, összehangolt pillanatban,
amikor azt érzi, hogy nekik valahol, valamikor,
talán egy másik életükben találkozniuk még
megadatott, két emberi test, két didergő lélek,
adventi várakozás, új évezred, adventi fények…
Három hegyvonulat
A meteorológiai állomáson, majd kétezer méterrel
a tengerszint fölött, az épület tetején, a bádogtetőn
állnak, az államzászlót csattogtatja a szél, körülöttük
a Kárpátok vonulata, csúcsok, völgyek, medencék, s
jó messzire tőlük kivehető a vidék egyik Nagy
nevű hegycsúcsa is a nyári délutánban. Itt fut össze a
háromféle hegyvonulat, mutat a távolba, közülük az
egyiknek a neve magyar. Egy meteorológus cigarettázik
az épület előtt, amikor lemennek, és hátrasétálnak a dús
áfonya-szőnyegekhez, a mámorkás és a tőzeges részhez.
Fémtáblára írt, lekopott ákombákom betűk jelzik, hogy
gyalog a hegyéleken körülbelül négy-öt órára lehetnek
attól a helytől, ami már az övék. Kisebb tábla az ösvény
felé mutat, a kúthoz. Friss, erdei víz. Harapni lehet a levegőt.
Visszazökkenő idő
Megnézni mindent, hogy rendben hagytak-e maguk után.
Visszamenni a szobákba, ahol együtt voltak, benézni a
fürdőbe, a konyhába, a kazánházban lekapcsolni a bojlert,
szétnézni a nappaliban is, majd bezárni az ajtókat, leadni
a kulcsot a szomszédban, úgy, ahogy megbeszélték, az
autók mellől még visszapillantani a házra, az udvarra, a ház
mögötti filagóriában a gazda leleményére, büszkeségére,
az óriási asztalra, vagy ahogy elnevezték: a „fapinára”,
kiengedni előbb őt a kapun, amely úgy nézett ki, mintha a
Flinston családból pottyant volna ide, egymás után lassan
kigördülni, becsukni maguk után, rákattintani a zárat, lassan
elindulni egymás mögött a dűlőúton, a porban, látni őt
a kanyarokban, lefelé a hegyről, utolérni, elmaradni,
megint utolérni, aztán a völgyben elmaradni végleg.
Az árulásról
Látta, amint beléptek annak a háznak a kapuján, ahogy
megváltozik az arca az udvarba érve, ahogy hamvas
színű, fakó arc lesz abból az arcból semmi perc alatt,
érezte a zavarát, érezte, hogy nincs most a saját vizein,
nincs elemében, látta, ahogy tanácstalanul letép két
málnaszemet, egy harmadikat pedig az ő szájába dug,
aztán a kertben egy-két epret is leszakít, ajkai közé
csippenti azokat is, és már fordul is, szinte menekül, ki,
el onnan, szinte fut, úgy siet ki a kapun, ki az udvarról,
abból az életből, s nagy gázt ad, és elrobog visszafelé
hirtelen, és akkor egyedül marad, egyedül most már a
gyümölcsfákkal, a gondolataival, cipői nyomával a puha
földben, egyedül a hirtelen rászakadó csendben, becsukja
a kaput maga mögött, hátát nekiveti a hűvös deszkának,
fülében az elszáguldó motor zaja zúg, végignéz az udvaron,
nézi a fákat, a gyepet, a virágokat, majd lassan hátrasétál,
lefőz egy jó erős kávét, és bevonul a csészével a szobájába,
majd végignyúlik hosszan az ágyon, nagy kétségbeeséssel
a lelkében, és a szokásos érzéssel, már ki se mondja, mert
kinek is, és vajon – az ég szerelmére – hát vajon minek?
A versek a Bárka 2016/2-es számában jelentek meg.