Versek

 

 J__sz_Attila.jpg

 

Jász Attila

 

(árnyék)

 

Magam mögött húzom
az árnyékom, súrlódik
az aszfalton, noha suhan-
nia kéne, el ne kopjon

még idő előtt, el ne szakad-
jon a szerelmes viszony,
ami összeköt a lenti és a
fenti világgal, amíg, amíg

csak lehet.

 

(felújítás)

 

A ködpárás Szatledzs-völgyben, útban Kanam felé, bőrzsákos tibeti kereskedők ősi útján, amerre a pasmina kecske szőrét szállítják, hogy kasmírkendőket készítsenek majd belőle, megrekedt az álmom egy ponton, épp Csoma házának felújításáról láttam egy portréfilmet előző este, nyilván onnan az álomtéma, ami akár a pasmina kecske szőre száll puhán az emlékszélben, gyomnövények tüskéin akadva fönn, hogy még finomabb lehessen, még drágább a belőle készülő szövet, aminek a tibeti-angol szótár megrendelését köszönhette Csoma, és neki a világ, hogy el is készült vele, lefordította, ahogy egykori lakóházának felújítása is befejeződött végre, ahogy az álmom nem tud véget érni, mint hogy egy régóta tervezett, különös cél megvalósulhasson végre.

 

(szabadság)

 

Egyre jobban élvezem a hegyi létet, ráérzek az ízeire is, a finomságokra, azt hiszem,  és hogy melyek ezek?, leírva egészen banálisnak tűnik, a lassú és hosszú éjszakák a teraszon, az álmatlan reggelek koránkeléssel, az éjszakázás miatt átaludt reggelek, az időtlenség érzése, amit mindig is kerestem és vágytam, ahogy mindenre jut idő, de nem biztos, hogy megcsinálom, csak engedem, hadd menjen, szálljon el belőlem a szélben, aminek mennie kell, én, vagy aki azon túl van bennem, maradok, bár néha rám jön, és akkor füvet nyírok, takarítok, leslagozom a kerti bútorokat, kipucolom az akváriumot, és Tekit, a hatalmas ékszerteknőst leengedem a vizes kőre, élvezi a tocsogást a teraszon, azt hiszem, aztán beviszem kiönteni az ecetes, koszos, algás vizet az akváriumból a vécébe, és mire kijövök, Teki sehol, hiába keresem a négy égtáj felé egyszerre, eltűnt a kertben, villámgyors egy teknős, ki gondolná, még a Kutya sem találja, mert nem akarja, hisz fél tőle, és egy egész napig keresem, a szomszédoknak is szólok, hátha, de közben nem tudom, szomorkodjak, hisz a fiam teknőse, és a párja már évekkel ezelőtt elveszett, hasonló módon, vagy engedjem el magamban, hadd legyen szabad, ha már így alakult?

 

(vég)

 

Életem hajójának árbocára
kötöztetem magam, magam
ellen védem, védeném ma-
gamtól, hiába, szitokszavak

hagyják el ajkam, és e szavak
szorítják testem az árbochoz,
olyan szorosan, kiserken a
vérem, csordogál el az élet

lassan belőlem, mire leszed-
nétek, már halott leszek, végre.

 

A versek a Bárka 2016/2-es számában jelentek meg, közülük az első a szerző kézírásában.


Főoldal

2016. április 06.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Szálinger Balázs: Lispeszentadorján, prémium eseményekSzondy György verseiMohácsi Balázs verseiSzilágyi András versei
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA