Csillag Tamás
Fiamnak
Viszonylag nyugodtan élünk,
a béke, a nagy séták és a kánikula ideje van.
Anyádért aggódom néha,
olyankor beköltözöm a szemeibe,
mosolyának fáradt ráncaiba.
Pillantása metsz és alakít engem,
gyakrabban hozzám tesz.
Megkomolyodtam.
Idegen nyelven beszélek,
de magyarul kell gondolkoznom ahhoz,
hogy igazat mondhassak.
Nem mondom,
hogy szépen kell élni,
ahogy azt sem,
minden rendben lesz.
Gyerekként úgyis minden örökké tart.
Inkább játszom veled,
újjászületek a szemedben
akkor és ott,
amikor szükséged van rám.
A köztes időben meg leginkább akkor beszélek,
amikor kérdeznek.
Frontátvonulás
Már soha nem leszek,
aki voltam.
Felszívódott bennem a dűlőutak szaga,
a felforrósodott földé,
a megcsonkított gyümölcsfáké.
Én már sosem fogok
nekimenni a határnak zsebemben verssel,
nem fogok, nem is akarok
találkozni magammal többet.
Egy tábor mellett tekerek
reggelente.
Óriás ablakrácsokon párolgó póló,
pelenka, nadrág.
Női arcok,
kifestetlen szemű nők
néznek farkasszemet a reggeli nappal.
Én meg el fogok késni,
csak tekerem feleségem
új biciklijét
és nem nézek oda.
Az anyáknak
Ne köszönjétek, ritkán ha jövünk,
ne köszönjétek drága, drága anyák!
Értetek vagyunk férfiak, fiúk,
értetek leszünk végül családapák.
Láttatok minket sírni, nevetni,
láttatok minket a szőnyegen kúszva.
Hittétek, mikor még magunk se, hogy
kiválasztott minket egy isten ujja.
És mi sose tudtuk, szemetek mit lát,
szemünkben miféle tükröket keres,
nem kerestük sosem a titkát: kaptunk.
Természetfelettit és természetest,
magyar szót, hitet, hogy miénk az élet:
hozzátok jövünk, sose köszönjétek.
Mintha valahol elmaradtam volna
Mintha valahol elmaradtam volna,
úgy nézek utánatok, emberek.
Látom arcotok, bevádolt álmaitok,
virrasztástól elpattant szemetek.
Megpróbálok emlékezni rátok,
értetek bámulok a napba.
Él bennetek valahol egy ország,
amit ráhagyhatok a fiamra.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
