Ezeregyéjszaka

Jakoby Gyula emlékére*

(részletek)

Panaszkodhat az Úr,
a megrészegült teremtésben
dülöngélhet láthatatlanul –
míg szállunk a vérző vásznú, rejtett jövő felé,
fehér gyolcsra te rajzolod
töredelmes titkaink,
szerelmeink, szutykaink, szitkaink,
szívünk elé baljóslatok
mítoszait te tárod –
ezeregyéjszakán
teremtetted a világot:
Ráhel könnyét, Jób sebeit,
kárhozatunk szent képeit
lelkünkbe, e roskadozó templom
falára festetted –
pokolbéli kerubok vigadtak feletted.

A tékozló és boldog,
teherbe ejtett dolgok,
fondorlatok, fáradt tények,
sírkövekről lekapart
áldott nevek, szépek
ereidben, izzó üszök, égnek,
s míg sírdogál a szemedben a fény,
botorkálsz az Isten
megrongált szekerén.

Kivert cafka,
szitkot szór a század,
grimaszt vág és maszkot ölt és lázad,
koszfoltot hagy szemfedőkön, vásznakon,
és szívedben, a beomló tűzfalak közt átoson
a nyomor és a komor vágyakozás:
szállni egy mélyebb,
örök rend szerint –
tornyot emelni, s tartani falát, hogyha dűl
– ha víz ver is, ha veríték –
rendületlenül.

„Tőlem te a kezdetektől
elpártoló Istenem,
belépsz minduntalan
a műveimbe, mint oktalan,
vakmerő gyermek,
megjelensz és megdermed
a szívem –
nem tehetek mégsem másként,
mutatom a szerelmeim híven,
nézd, milyen tündöklő
e profán hontalanság –
nyomorultak nyitogatják
panaszolón a lét kapuját:
szűkölnek a sikátorok,
fonnyadnak a fák.

Nézd, Uram, mutatom
a tövistermő világot:
az álmaimat bevérző,
széttört valóságot,
a tüskék között átcsillanó álmot –
mindazt, mit e kígyózó
útvesztőkből megértek,
mutatom írott képen:
ősi nyomor, bomlott bánat
rongyai közt éltem,
s itt nőtt bennem égig
fogvacogva a hit:
lelkem bár a mindenségért felel,
csak magának tartozik.”

Kígyómarta hónapokat
jelez az égő naptár,
mint megbolydult kaptár,
sür-forr a gonosz
szerte,
kárhozottak lelke
mérgez fákat, eget,
enciánkék felhő kúszik
gonosztevők felett,
alkonyodik – a létezés,
mint utcalányok tébolya,
özönlik széjjel –
nevenincs versemben kísérj el
a rosszkedv kapujáig,
fegyverben állok állig:
segíts a súlyos pengéket vinni,
segíts a barbár
vasakon átmenni –
az arénára, ahol
nyüzsög, mint hangyaboly,
a sikátorszájú forgatag:
zsinatol a cintányér, a tamburin,
s kalánfülű angyalok
üstdobja dagad.

Ezeregy napja kígyózó,
háromszor négy egybe kúszó,
egymást űző évszakon át
kerestem a szavakat, hogy
megnevezzem hazád.
Hogy nevet adjak
a kimondhatatlannak.
De csak a néma, bonyolult gyönyör
szótlansága gyötör,
nincsen módom kimondani,
nem lehet
mardosó, metsző
művedet,
csúfondáros hazádat,
melyből gúny és grimasz
sírdogálva árad,
s melynek örök lebujában
egy szuszra hajt le
áldottat és pajzánt a commedia dell’ arte.

Műveidből, kék kikerics,
kihajol lázad,
áttör a meghitt és megfáradt
dolgokon,
rácson át a fények:
s én, a tömlöclakó,
megbeszélem véled,
mily örök az élet karneválja,
milyen tarka gyászt visel,
s milyen frivol, profán,
porig sújtott s gyáva
a lélek komédiája.

* Jakoby Gyula (1903–1985) a 20. század magyar és európai festészetének egyik – Kassán élő és alkotó – fenoménje volt: a Hernád-parti Cassovia külvárosának, a József Attila-i „város peremének”, a nyomorból és a komor vágyakozásból táplálkozó groteszk létbevetettségnek, az ágrólszakadtak bizarr és pőre karneváljának – az emberi mellett az istenit is segítségül hívó – „poétája” volt, e társadalmi réteg mikrokozmoszának makrokozmosszá tágítója, a művész-Don Quijote és a nép-Sancho szimbiózisának a megteremtője. A Kassa Fő utcáján álló, Abaúj–Torna vármegye egykori székházában helyet kapó Kelet-szlovákiai Képtár az 1990-es években nagy festőnk, Jakoby Gyula nevét vette fel, „mivel azonban ő magyar volt, később jobbnak látták ezt a döntést korrigálni” – olvashatjuk Szaszák György Kassa műemlékei című könyvében. E jeles alkotó életművét megverselő Kulcsár-poémából közlünk részleteket.

Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.

Főoldal

2016. február 11.

Vissza