Lanczkor Gábor

 

Tízsoros

 

 

Három szilvafa a határa
A diófás kertnek,                   melyben a nyurga diófák
Úgy sárgállnak                       koravén kérgükkel,
Mintha kopárságuk                belül áthuzagolná
A decemberi szűrt                  napfényt

Eleven arannyá,                      rostok durva telérjeivé,
Hogy az áram,                                    ami átjárja e földdarabot,
Egy szívroham erejével          hívja a napkitörések  
Mérgét –                                 apró foltok a Napban,
Mint az egérszar.

 

 

Tücskök

 

Lemetélték mindkét karját
A kardhegyű tavaszi füvek –

Fantom-

Fájdalom, amire a kar
Nélküli faun emlékezhet –

Míg serceg a tűzön a bakhús,
Bacchus neve fröccsen

A lángba, amíg a kar éneke szól,
Míg a kar az időt megeszi, emészti,
Kinyomja, akár a kitett csecsemő, s bömböl –

A tavaszt ő tojja, faunként
Kotlik rajta, kikölti

A borókák sűrűjében a kar,

A borókák sűrűjében kardal
Kánona zúg,

Kardhegyű tavaszi füvek,
Ciripeljétek
Hozzá ti:  
cirp, cirp, cirp.

 

 

Szirmok

 

A kétfele osztott tenger,
Ami aztán összecsap újra:

mi vagyunk –

És mint a füledhez tett kagyló,
Miben elménk szélvihara,

tenger

Mécse lobog

(s ha kialszik sisteregve,

Míg nekinyomom a fülem a fülednek,
Fuldokló lovak és lovasok
Zaja vegyül el a sistergésben) –
Így érsz hozzám,
Fülemhez tett kagyló,

Mint a virágszirmok a földhöz,
az
Ígéretéhez.

 

&

 

Kék szem: sósvízbe merült bolygó,

Két szem-

Pár: egy kezdet s kezdete

Egymást nézi, egymás

Rétegeibe gyűrve,

Mint a kemény Föld

Gömbhéjszerkezete az olvadt

Kőzetlemezekkel –

Új hegyvonulat emelkedik;

Völgyfelszín reng;

Ez a vakság már az enyém.

 

Megjelent a Bárka 2015/6-os számában

---

Főoldal