Závada Péter
Hellyé lassul (1)
A mozgásod hellyé lassul, anya,
itt fekszel egy válasz eleve
elrendeltségében. Gondolatban
parányi, pontszerű részekre
bontalak, hogy megtaláljam
a középpontodat. Mióta legutóbb
itt jártam, az ampullák felhígították
a véred, de a gondosan lekerekített
szemrehányásokkal még mindig
nem megyünk semmire. Pedig
azt reméltem, hogy amit kérdezni
akarok, úgy nehezedik majd rád,
mint egy erőkarra. Értem, hogy
a felelősség egyedül semelyikünké
nem lehet, de meddig pattoghat
még köztünk egy alany általánossága?
Látod, az idő szövetei üszkösödni
kezdtek. Becsapom mögötted
a halálodat.
Bűnjel (2)
A bőröm hangszigetelő szivacs,
elnyeli az üvöltésedet, nem hallom,
mikor a nevemen szólítasz, pedig
tudod, hogy a közös nyelven
én vagyok a gyász. Egész délelőtt
egy festékcsepp megdermedt
zuhanását figyeltem egy zár üregében,
azt találgattam, átfolyhat-e rajtam
az eső, elképzelhető-e, hogy felszívódjon
az ereimbe. Úgy járkáltál föl-alá
meztelenül a lakásban, kezedben
a lemerült mobillal, mint zavarodott
anyaoroszlán, fogai közt halott
kicsinyével, hogy végül minden
visszavont tekintet és minden megtett
lépés közénk ékelődjön. Könnyű
összetéveszteni két hasonló szerkezetű
csöndet, viszont a miénk már
a cselekvésképtelenek némasága.
Feleslegesen próbálom túlordítani
a húst: ennyi hallatszik át a testből
egy tagadáson.
Bűnjel (6)
Ezen a sortörésen át pont
rálátni a kedvenc szorongásod
homlokzatára, kár, hogy a valós
okokat kitakarják a bejárat elé
ültetett hamvas égerek. Nincsenek
illúzióim a jövőnket illetően:
én egy rohamosan fejlődő iparág
idejétmúlt fejlesztése vagyok, te
meg úgyis mindig találsz valamit,
ami összeolajoz. Hajnalban
a csapágy-nagykereskedés
kirakata előtt fogott el az a jóleső
izgalom, hogy milyen lehet egy zárt
rendszerben kenőanyagnak lenni.
Aztán persze semmi, csak
az esőcseppek robbantak szét
sorban a palatetőn: mezítláb járni
egy szobányi légpárnás fólián.
Ha a hegyéhez érek, fáj ez a délután,
ott gennyedzik benne egy tökéletes vihar.
Bűnjel (7)
Már előrementél, mikor a kulccsal
ledöftem az ajtót. Az éjjel valami
kilazult köztünk, de mi mindenre nem jó
egy kés hegye. Reggel nem találtam
a törülközőt, és vizes testtel kellett
bemennem a leghidegebb szobába,
aztán némán figyeltem az ablakból,
ahogy a dombon visszaültetik a tájba
illő fákat. Tudni akartad, mi van a legfelső
fiókban: semmi, üres egyes szám,
első személy. Mondanom kellett volna
valamit, de egész nap a szádat néztem.
A félelem nem más, mint számítani rá,
hogy megesznek. A tétovaság? Székre
ledobott kabát. Ahogy kézre esik,
rendezgetem ráncait. Belekapaszkodnék,
próbálnám ezt a zárlatot megemelni,
de mint egy sima, súlyos tárgyon,
bárhogy keresem, nincs rajta fogás.
Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.