Lackfi János (Raffay Zsófia felvétele)
Lackfi János
Kalandfilm
Rázkódó helikopterből kiugorva,
miközben a zuhanás
eszelősen tépdesi hajadat és hajamat,
miközben szájunk csattog a léghuzattól,
üvöltsd nekem:
szeretlek!
Sivataghomokba ásva nyakig,
míg mini állkapcsukkal
módszeresen őrlő termeszek
rágják ki eleven belső szerveinket,
és hólyagosra marja arcunkat a nap,
kisebesedő szájjal sziszegd nekem:
szeretlek!
Mormoló lávakráter partján vonszolódva,
belélegzett portól fulladozva,
játszi könnyeden röpdöső szikláktól
ijedezve, találomra kerülgetve
a lüktető, élő izzást, melytől elszenesedne
minden csontunk, kiáltsd arcomba:
szeretlek!
Hajótörés után szál deszkán sodródva,
só cserzette bőrrel, lábujjunkat kóstolgató
ragadozó halakat odébb rugdalva,
görcsbe rándult izmokkal,
gombóccá gyűrődött gyomorral
bugyborékold nekem:
szeretlek!
Hetek óta kialvatlanul imbolyogva,
bömbölő kisbabánkkal karodban
fel-alá szédelegve egy levegőtlen,
ablaktalan lakás kelkáposzta-szagában,
ásítsd nekem:
szeretlek!
Savaseső verte, lebombázott ipartelepek
betonkoloncai, pucér idomvas-szörnyei
rohadó iratkupacai, vegyianyagos flakonhegyei,
kettétört asztalai, pestises függönyei,
lábatlan székei, sebző ablaküvegei,
habzó szájú kóbor kutyái, golyvás,
vicsorgó macskái, sunyin lődöző
orvlövészei közt le-lekushadva
suttogd fülembe:
szeretlek!
Nyirkos barlangrendszer
részvétlen, fagyos állkapcsába szorultan,
ruha alá szivárgó cseppek
alattomos nyirkosságában fürödve,
a fogyatkozó levegőt üggyel-bajjal
szűrve összepréselődött tüdődbe
szuszogd nekem:
szeretlek!
Toronyház jeges ablakpárkányán csúszkorálva,
a bokánkba csimpaszkodó tériszony
ezernyi mancsától próbálva szabadulni,
görcsös ujjakkal benzingőz marta,
kivásott stukkódarabokba csimpaszkodva
sikítsd nekem visszhangosan:
szeretlek!
Kivégzőosztag előtt, bekötött szemmel,
rémülettől reszkető testtel,
elernyedő záróizmokkal,
veríték sava csípte szemmel,
a testünkbe hatoló golyók
csattanását túlharsogva
üvöltsd nekem:
szeretlek!
Az árokpartok zsoltára
Az Úr az én világosságom
és én az Úrnak sötétsége vagyok.
Ha az Úr megnézi magát
arcom tükrében,
legszívesebben felkacagna kínjában.
Ne nevess, Uram, ne nevess
a te szolgád arcának torzulásán.
Bogozd ki inkább irgalmasságodban
a csomót, melyet vonásaimra
ördögök csomóztak.
Te, aki vagy, Uram, íme,
átlátod a mélységeket,
belelátsz gyomrom mélyébe,
ahol pokoli gyomorsavak sisteregnek.
Látod, hogy sebeimben hogyan alvad
meg a vér, szorgos vérlemezkék
hogyan falazzák be
az ostromlók ütötte réseket.
Látod a mirigyeket és az enzimeket,
nincs szükséged latin szavakra,
egy kihalt nyelv oszladó szavaira,
melyek rovartetemekként lebegnek
az élő nyelvek
medencéjének vízfelszínén,
és nem kell
biológiakönyvet bogarásznod,
hogy megértsd,
kezed művei működését.
Korrepetálj, Uram,
korrepetálj engemet,
mert félek, hogy megbukom
saját magamból,
és az lenne
minden vereségeim legcsúfosabbika.
A te tekinteted látja minden porcikámat,
inakat, izmokat, a csontok nyalábjait,
jóval Röntgen előtt feltaláltad a röntgent.
Látod, hogy csontom eleddig nem törött,
ahogy a keresztfán kiszenvedett Jézusnak,
sem törték csontját,
nem akartad,
hogy az igaznak teste romlást lásson.
Látod azt is,
nincs ebben semmi érdemem,
autó elé nem estem,
ablakból ki nem zuhantam,
hideg vasak,
kövek közé sosem szorult a testem,
a többit meg kibírta paraszti őseim
hagyatéka, ez a szívós fotóállvány.
Látod koponyám csontkelyhét
és a benne fortyogó katyvaszt,
csendesítsd le a vihart a biliben, Uram!
Parány vagyok, nagyravágyó puhány,
minek köhög a bolha, ha nincs is tüdeje?
Miért gondolja magát
dinamitnak a teveürülék,
miért készítene bárki is
parfümmintákat csatornabűzből?
Szánd meg legatyásodott szolgádat, Uram,
olyan lettem, mint a kéregető csavargó,
aki mellett mindenki elmegy az utcán.
Kívülről, akár a fehérre meszelt sírok,
belül csupa rothadás.
Szánj meg engem, Uram,
világ csavargója,
kinek nem volt hol lehajtani fejed,
látod, nekem van
házam, családom, párnám,
párnára döntött agyamban mégis
álmatlan csavarog valaki hideg utcákon,
és az ő fejében kóborol még valaki,
fejében egy harmadik valakivel,
akinek fejében és így tovább...
A rózsafüzér csuklómra hurkolt bilincse
nyomán vér csordul alkaromon,
lenyalom.
Szakadék felett láncba
kapaszkodom, ments meg, Uram,
a belső csavargástól!
Előtted nem tárták ki
a díszes templomokat,
tisztátalannak mondtak
a város főterén,
fényes nappal, az egész nép előtt.
Szánj meg, mint egyik csavargó a másikat,
nyújtsd át kannásborodat,
csak lötyög még az alján valami,
mondd, hogy a véred,
hogy szürcsizz, haver.
Véredet iszom, Uram,
mind a véredet szívjuk,
mint szúnyogok,
és te hagyod,
vérátömlesztést
ennél jobbat nem kívánhatok.
Véred vajon veri
az összes vércsoportot
vagy mindegyikkel
összeférhetetlen?
Olyanok vagyunk mi ketten, Uram,
mint egy homokóra két cilindere.
Fogyatkozik erőd,
ahogy kiszivornyázom belőled.
Eldőlsz, Uram, az árokparton,
véred-vesztetten,
üresen, mint egy zsák,
én pedig ballagok tovább.
Nyomorúságod lett az én ékességem,
semmi voltam, és mindenné tettél,
fényességed eszelős
kannásbora világít
tekintetemből,
add át koronád,
add, hogy én legyek
az árokpartok királya.
Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.