Szilágyi-Nagy Ildikó
Pályaudvar
Ma késve indul a vágányzár.
A párkányon sünök szenderegnek,
kifordított fakírok lógnak
a felsővezetékről, mindig van
víz és zabfalatok nálad,
hátha a MÁV-ra támad egy
állat, bősz sünök kalauzt
sütnek, a peronon valahol
megint ugatnak,
de a vonatfüttynek
hiába lenne száz keze,
nem a füttytől lesz testté az ige.
Altató
Behálózza a kertet a pók,
ragacsos fonala takar minden
szemet, vetett ágyat kutat, takarók
sikítva bomlanak, ha eligazítja
a vágyat egy tétova szándék.
Lebomlik és elmállik
a szándéktalanság, a nappal rozoga
sufni, pók szövi a szemeket. Újra
győznek a fénytelen álmok.
Koszorú
Szakad a parttalan köd,
kitépik a tollukat a fecskék,
de egy toll nem csinál
tágasságot a fotókartonon.
Sötét zsákok, lompos emberek,
tréfálkozva húzzák
a hűtőházba. Rádmelegszik
a zakó, a kabát, bár hideg
csontváz a memento mori,
a dombormű a ravatalon
unottan közli, hogy a koszorúdban
minden virág titkos féreg,
rajta saját foga rág.
Óvodások
Síppal jönnek és furcsa hangszerekkel,
nájlonfodrokban, dömperek között,
dobhártyát szaggató rikácsolással
követelik, hogy a szelektív szemétdomb
az övék, és a tegnapról
maradt kakaós csiga, az összes
legó, meg a nagymama műfoga. Fojtogatja
torkodat a jövő, harminckét
zombi jut egy csoportba, és te egyedül
állsz, lélegzeted menedékébe
rágószag vegyül.
Piros nyelű tőrt húz elő a mikulásnak
öltözött óvodás, nyakadnak feszíti a késélt.
Nincs, és nem is kell több élet.
Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.
