Versek

 

 Ungv__ri_L__szl___Zsolt.jpg

 

Ungvári László Zsolt

 

Káprázatok az álom átjáróin

Részletek egy ciklusból

 

Közös életkorok

 

Kertünkben hívogató reggeli madárfütty,
sétára indító nyugalom lakik,
gyémánt izzásban suhog
a törékeny lég,
a hajnal királyi kékjét lebegteti,
s a vitorlázó szélben
a közelgő reménység
fénykörei
bolygókként forganak.

Nincs magány
végleges társad vagyok a zárhatatlan
múlt fénylő sorsjeleiben,
találkoztunk,
lényünk éjjeli váltólázaiban
közös életkoraink időtlenné lett rajzai
világítanak.

Már nem kábít a beteg magány,
elhagyom a látomás útvesztőit,
szédülten,
istenben,
az álom fehéren csillogó ajtóin át
az időtlen kezdet kopogva
szólít –
a születésünk szobáját megtaláljuk,
oda költözünk,
hallgatva a hívásra,
megtérve létünk hosszú
áldozathozatalához.

Elkülönül végül világunk –
konok testvérem,
közös járásaink után
lényünk elröpül
az időben,
ítélet nincs,
megváltatunk végül,
s nem marad lelkünkön soha
a halál pecsétje.

 

Láthatatlan évszak

 

Alkonyi fények ingái a szélben,
hajlongó fák között,
a szunnyadó, esti kert padjaira ül
a közelgő
sötétedés csöndje,
s a kettőnk évszaka láthatatlan –
a léleké. 

Közeleg a látomásban
kiszámíthatatlan éj, kopár,
hideg rejtelem,
akár a tél jégpáncélja alatt
a jövő,
fejthetetlen álmot hoz,
kívül az érzékelhető valón.

A hold csillogó időtlenségből jelez
kékjével, mely éles,
akár a villogó tőr,
a másik világ teremtményei
álmatlan csillagképek
a tökéletességben.

Az álomban káprázat lakik –
feloldozás részeseiként járunk
térkép nélküli országában,
a lét mérlegén.

Áttekinthetővé válik
az álom megszűnésével rokon létünk,
mikor lélegzetünk reggeli
szótlanságban
egyensúlyoz a lét ezüst folyosóin,
s vigaszból vesz mezt az
útrakelés,
külön úton is felejthetetlen
szövetségben,
hol szűnik a hallgatás,
és megszólal
a valódi, egyetlen hang;
s mindegyik jelenés
a harmónia áldása –
csoda.

 

A végleges mondat

 

A költözködés utolsó órái érkeztek el,
lakatlanok az idegenségben,
de találkozásunk
időtlen a közelgő magánlétben is,
talán nem ismerjük fel
fel közös magányunk,
de távolodván is,
kötelékünk egyetlenné lett,
meg nem szüntethető.

A zeneterem elhagyott,
az utolsó hangjegy utáni szünetjel,
s a végleges elhangzott
mondat
végén záródott be ajtaja.

A betegszoba nem kábít már
altató fehér vásznaival,
tárgyai idegen sorsokéi,
az ablak üvege áttetsző, mint a víz
és a metsző reggeli lég,
gyérülnek
a készülődés percei,
létem függőben, s míg
gyűjtöm töltőtollammal
írt pusztíthatatlan igéim,
te rajzaid lapjait hívod
sorakozóra
vigyázón, hazatérésre várva.

Idegenek közelítenek hozzánk –
ez a lét esélytelensége,
de a jövőnk rejt
és ad társakat,
s mi találkozunk a távollétben,
külön álmodván meg arcunk éles
rajzát, emlékezőn.

A feledők része a sorstalanság,
a tagadott múlt –  végső ítélet.

Nincs feledés –
a múlt jelenlét,
mikor találkozunk az emlékezés képeiben
társakként
az álom küszöbén.


Megjelent a Bárka 2015/2-es számában.


Főoldal

2015. május 29.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png