Versek

 

 Zentai_Ad__l2.jpg

 

Zentai Adél

 

Szitakötők

 

Mondd, hová tűntek a szitakötők,
káprázatos, selyemcsontú vadak?
Ugye mi nem tűnünk majd el, csak mert
te engem, s én téged választalak?

Zörgő szél támad, s lobog a világ,
az örökkévaló is elszakad, de
mit nekünk pár zajos évtized, ha
te engem, s én téged választalak?

Mondták, nem változunk, s majd a holnap
után jönnek a tegnapok hamar,
szebbek is, jobbak is, könyörögjünk,
te engem, s én téged válasszalak.

A horizonton túl hajnalodik,
éjibábunk felégeti a nap,
s míg göndör kávéd fő, álmodd csak az
álmod, én téged választottalak.

Hozzád képest ma este még a hold
üvegkaréja is karnyújtásra
van, valaki velünk lélegzik, csak
kérd, s én újra téged választalak.

 

Király, királyom

 

Kívül meleg, barnaszemű eső
esik, csak a mi paplanunk alá
fészkelt be a fagy, a hó már olvad,
fél lábbal itt van a göndör tavasz,
s mint akinek semmi mása nem volt,
s nem is lesz, úgy szorítalak, te már
talpon is vagy, egyetlen elegáns,
miértről mit sem sejtő mozdulat.

Állsz a ferde fényben, káprázatos,
örökkévaló, ostoba, tudom,
hogy én e létre sem jött képletben
ki vagyok, már nem tudom meg soha.
Tested és inged közé a szokott,
szép rendben beékelődik a nap,
megsimítom gallérod, valamit
tennék, de elhagy erőm, s elmarad.

A nagyszoknyás ruhámba öltözöm,
léptemben perdül az egész város
redői alatt, vállam meztelen,
számon sötét kontúr az alkonyat,
bejárom újra a tarka utcákat,
fakó arcot tükröz egy kirakat,
sokszor eljöttem ide már érted,
s most először megyek vissza magam.

Lemezborító-falú étterem,
étlapján ismeretlen halak,
körül üres tányérok, enyémben
az elmúlás pálcikája matat,
odaát pikkelyes templomtorony,
karimáján vízköpők sorfala,
üzeneted pont akkor érkezik,
mikor éjfelet kongat a harang.

Ellobban a világ, de a világ
számomra csak egy kártyalap,
néhány percnyi pihenő, s ha van még
a pakliban, újra osztanak, de
benned, büszke, üvegarcú király,
kiben sosem nyugszik, csak kel a nap,
ezüst  szilánkként, lüktet majd, s vele
mindörökké én is, a bűntudat.

 

 

Matt

 

Sósan csordogál át rajtunk az élet,
sár, harmat, veríték, kit, mi az, mi talál,
hajunk kajlán göndörödik az égen,
bőrünkről fehéren pereg a délután.

Itt állok most éppen, fityegő belű
nagykabát, ami mögé bújhatok csupán,
elmúlt már a tél, rám mégis hull a hó,
és helyette nincs se tavasz, se ősz, se nyár.

Bámulom az utcát, néhány csavargó
a sarkon önfeledten, guggolva piál,
körülzsongja őket a forró város,
bennem régóta némán gubbaszt a világ.

Törékeny szitakötő, úgy ragyog a
foszló  jelenlétben a hiány, előtte
csüng a semmi, mögötte arcunk íve,
s a le nem töltött idő lassan poroszkál.

Azt ígértem, játszom, s ha a nyugvó nap
talpon egyetlen fehér harcost sem talál,
akkor is játszunk, mert királynő vagyok,
s te árnyékként követsz, a  fekete király.

 

Megjelent a Bárka 2015/2-es számában.


 Főoldal

2015. április 30.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Géczi János verseiSzálinger Balázs: Lispeszentadorján, prémium eseményekSzondy György verseiMohácsi Balázs versei
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA