Borda Réka
tükörvisszhang
az önkép úgy fúródik a tükörbe,
akár rozsdás szög a meztelen talpba.
tíz éve ilyenkor az orvos telefonált
a halálos ágyam felett, azóta
ebben a levegőkoporsóban lebegek,
mint valami embertestben úszó
tüdőlebeny s várom a felébredést.
rossz voltam. minden változásom
zsákutca állítja meg és öblös pohárként
tartja fel beleömlő kedvmerevedésem.
az üvegszilánk úgy vág a hüvelykujj alá,
akár kés a frissen bontott vajba.
kucorgok saját bőrömben,
mint eltorzult tükörkép az emlékezetben.
Örökké tartó hét
Azt képzelem, a koponyád vagyok,
ami a fejfájásod tartja.
Miként a hullát, úgy rágnak a férgek
és rossz zsidóként rég lemondtam
a messiásról, aki megment engem,
aki megmenti anyát.
Mintha bab nőne a lepedő alatt,
átszúrja pucér oldalam és vérzek,
mint egy menstruáló, mikor próbálok
ráfeküdni függőségeidre.
A napfény fel-alá ugrál a lepedőn,
a hold dióhéjában hideg kőzet lapul.
Az éjjelek szénfüggönyök,
melyek összekormolják az időérzéket.
Fekete fagy ül a tányéron, amihez hozzányúltál,
ujjlenyomatod formáját próbálom felvenni.
Kivágnálak magamból, ha tudnám, hol nőttél belém,
de nyilván te is csonka szerv maradsz bennem,
amitől mindenki megijed. A tested ez a szobabelső,
mellkasod a szekrény, anya a péniszed.
Képzelt napozás K. Lenkével
„And where she was begat
and in a generation
the third she will beget,
me,
with the stranger\\'s seed blooming
into the flower called Horrid.”
Anne Sexton
Napokon belül megjön a gyászjelentés.
G. Edit szerint olyan leszek, mint te,
ugyanolyan szerencsétlen,
babonás és agydaganatos.
Fürdőruhád alól kitörő szeméremszőrzeted
figyelem, ahogy a napfényben csillog.
El tudtalak volna képzelni kagylóhéjba
hajoló Szapphóként, végül mégis
én lettem ilyen istentagadó és elvtelen.
Sváb orrod és ősz bőröd, akár a pancsoló kislány
a tó szürke vízhasán. Kinyitom a fejed,
s a tumor, a forint meg a rúzs között kishal,
úszkál előre és hátra. Ha most levedlenék,
folyami rák, a mellbimbómmal
együtt látszana ki belőlem az a G. Edit,
akit te szültél. Beledoblak a vízbe,
de a felszínen maradsz.
Elkergetett korán fekvésem
Havazik. Kéményfüst sétál a levegőben, a panel teraszán vörös függönyt ráznak.
Mintha a tegnapot akarnák elpalástolni vagy inkább kitoloncolni a ráncok közül.
Az orvos felnevet, hogy mások alszanak hajnalban, mi meg, na tessék, nem.
Az anyukák korán fekszenek, az apukák korán halnak.
A kisfiúk mégis apukává sportolják magukat a kései órákban.
Fel kell találnom a negyedikre és torzításba csavarni az elhallgatás lepedőjét.
Vitiligo
Kétezer-tizenegyben születtem meg utoljára.
Azóta kifordított paragrafusban élünk mindahányan,
épp, hogy a beleink nem látszanak.
Miként a hétköznapok, úgy váltunk
hascsikarássá a közügyek szennycsatornájában.
Vitiligóvá lettem nagyanyám bőrén,
a kifigyelt villamosvezető szőrös karján,
két hétig tartott szeretőm lapockáján.
S ez lett a tűzhányó cicerókból,
a szétfutó vércseppből a víz hátán,
mintha fenyegető nyavalyaként
tekintetének ránk egy olyan felületen,
ahol minden rücsöknek ugyanabban a színben
kellene mentegetőznie. A paraszolvenciától érik
az ember felnőtté. Hasonmásomat,
aki trikolór és keresztény, a jobboldal nyomta világra.
Engem vélhetően a nyomor. Agyhártyába burkolom
magam és kivárom az ellenszegülés röntgenképét.
A versek a Bárka 2015/1-es számában jelentek meg.