Dávid Péter
Magányom méhéből
…aztán megszületünk puha húsú androidokként.
Ős-ritmusra zörögnek a szívben légkalapácsok,
és olajak sűrűsödnek koszorúereinkben,
mély tartályokból anyagokkal szétkanyarognak
véráramköreink, bonyolult vezetékek a testben,
arcunk bőrfelület csak szintetikus mosolyokkal.
Gépekké alakít bennünket az emberi kényszer…
…aztán észreveszem, hogy nem tudok így üzemelni.
Régen nem lakom itt, idegen vagyok ebben a tájban.
Úgy élek, mint tériszonyos felhő a magasban,
úgy, mint vadnyom a rönkrakodók lánctalpnyoma mellett,
mert rossz, ferde fogaskerekét kitaszítja a rendszer.
Csak Te tudod bizonyítani még, hogy létezem én is,
hogyha magányom méhéből a világra hozol majd.
Mert jó lenne Veled lefeküdni a réten a fűbe,
és vállfára akasztani kényszerzubbonyainkat.
Írni Neked verset csodaszép kusza daktilusokkal,
kávéval koccintani és a halált kinevetni…
…pont olyan érzés, mint emberré újraszületni,
mint otthon nélkül valahogy mégis hazatérni.
Zuhanás közben
paradoxonokban vagy – és nem vagy –
esténként kádadban magányod mormolod
vízbe esett fulladó viaszszárnyú angyal
ott szembeúszik Veled saját öngyilkosod
sorsod ez – angyalnak lenni a madarak között
fészked a felhők szélein keresed
ha velem vagy sem jó csak sokkal több
másrészt viszont sokkal kevesebb
mi kötne össze minket – kérdezted egyszer –
hiszen mellettünk még a csend is ordít –
semmi olyan ami valami lehetne
minden olyan ami semmire hasonlít
paradoxonokban vagy – és nem vagy
nem Érted érkeztem csak Hozzád jöttem
fészked versekkel puhán kibélelni
szárnyakról mesélni zuhanás közben
Saját hangom
már közel vagyok ahhoz hogy mindentől távol legyek
ott ahonnan a dolgok vége már csak egy lépés
ahová nem ér el köszönés megszólítás
ahol sosem fordul élével felém a kés
ott minden jel már csak magát jelöli
önmagába fordulóan vak és süket
ott szavak csak úgy kapnak új értelmet
hogy elvesztik régi jelentésüket
ott már mindegy hogy kivasaltam-e az ingem
hogy a cipőm tiszta-e hogy mostam-e kezet
mindegy borotválkoztam-e reggel
és hogy jól áll-e betűn az ékezet
az messze van attól amire azt mondtuk
fontos csak a fontosakhoz van közel
ott jobban lehet érteni már azt a mondatot
aminek a halálhoz is van köze
ott vár majd valamiféle üdvözülés
kávébarna angyalok porceláncsészében hozzák
akkor meghallom a saját hangomat is
akkor leszek igazán közel Hozzád
Nem írok én Neked
Tükrömnél jobban ismersz,
Hogy világtalan vagyok már mindörökre,
Hogy nem fogad be ház se kis kert,
Bolyongok csak magamban körbe-körbe,
És én is jobban ismerlek tükrödnél,
Hogy megkeresni sem tudod magad,
És menni készülsz, hogyha jönnél,
És a ház, a kert Téged is kitagad.
Mint romok és a törmelék mi összeillünk,
Csak egész belőlünk nem lehet.
Ezért
többé nem írok én Neked szonetteket.
Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.