Molnár Lajos
Két nap süt rád
Két szemed gurul ráncaid
száraz medrében, ezért mindent
látsz. Micsoda nyüzsgés! Homlokod
tiszta vizében kishalak úszkálnak,
bámulod őket. Neszt hallasz, egy újabb
fűzlevél hull a szádra. Leülsz
orrod padjára, duruzsol a város,
működnek belei, viszik a salakot.
A bőr megereszkedik, csak a víztükör
sima. Ha Winnetou megfeszíti
íját, a céltábla közepébe talál.
Nyila a Körös vizébe hull, és
a körkörös hullámok megrajzolják
a céltáblát. Ha a makk földbe hull,
sohase hibázik, megvalósítja
a lombkoronát. Ahogy te is, hiszen
a vízből is süt rád Nap.
Energiagömbökkel labdázol
Átjár a levegő. A farokcsontodon belégzel, a fejtetődön
pedig ki. Aztán a légzést megfordítod, hogy minden
irányt megtapasztalj. Jártál már fényképben is, nem
a papírlapban, hanem a térben. Most csönd van,
hegedűvel nem hinted a hangok magvait, nem játszol,
csak energiagömbökkel labdázol. Ha a barackfát nézed,
látod, te vagy ő, mert ő az arcod. Ahogy lélegzetet
cserélsz vele, rájössz, hogy még se, ő csak éned másik
fele. Ha a napfény cukrát nyalogatod, füttyödből
orgonaág és bazsalikom nő. Bordád közt átfúj a szél és
az idő.
Hallgatod a kövek szuszogását
A jövőnek nincs szobája, képzelt téglákból rakod falát.
Rajzolsz bele illatos diófa bútorokat, a meszelésre
tulipánokat festesz, így teszed hangulatossá, hiszen mára
ez az otthonod. A kövekben fölkél a Nap, hallgatod
szuszogásukat, így növekszel. A föld fehér fénye fát rajzol
a gerincedre, és az ég tenyere égeti rád az erő örömét.
Márciusozol, rüggyé és hajtássá leszel, de ez nem elég,
üres csigaházba költözöl, hogy nyálcsíkon utazz tovább.
Aztán elszállsz kecskeszárnyon vagy bakszakállon a jövő
másik festett szobájába, más köveket hallgatni
a hömpölygő napsütésben.
Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.
