Turai Laura
Penge
Csak a halál mér hőfokot
ott, hol jártál.
Fekete hóvirág
szirma reped
mikor ismét ott vagy
démonok dédelgetnek
s te hagyod súlytalan
simogatásuk macskaszőrszínű
árnyát végigsuhanni
szemgolyód előtt.
Mert csak a zöldellő rét a tiszta,
hol először vett tőled vért az
örökkévalóság,
míg elmerültél a füvek
fésülködő angyalalkonyában.
A kés éle azóta sem csorbul,
s már jól tudod:
csak akkor látsz, ha benne...
megcsillan szemed égkék pengetükre.
Nimród
Kisfiamnak
I.
Még egyek vagyunk.
Bár merészen követelő tested
már a napsugárba les, míg
az anyaméh örvényeit
poklok gyeplője
marionettként rántaná mint éjek
vérsötét dúdolását, a
semmibe.
Ne félj,
a kegyetlen mostoha,
és a sors ostora
nem ejthet sebet
rajtad soha
csak nézz a napba
mindig, Isten szeme
harcba indít, Nimród,
rendíthetetlen katona.
II.
A hajnal hajóján jöttél
hogy az est sínei
átsikítsák sebes testemen neved
sóhajok kísértek kerítésünkig
s a várakozás velőkig hatoló
vákuumát megfojtotta a jelenvalóság.
Azóta mélytengerekből felszivárgó
mályvaálmod dajkál engem.
Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.
