Novák Éva
Szertartásaink
Megkorbácsoljuk a másik hegekkel borított testét,
lemosdatjuk egymást, kifésüljük csatakos hajunkat.
Elsötétített ablakaink sem tarthatják távol a szégyent.
Asztalhoz ülünk, gyertyatartóinkon felvillannak
színes ékkövek, rejtett jelentésű jelzőlámpaként.
Étvágytalan lassúsággal elfogyasztjuk
megszokott vacsoránkat, a hízott tulkot,
elkóborgott fiúnk ma sem érkezett haza.
Mindketten hallgatunk arról, hogy hiába várjuk,
mindketten hallgatunk arról, hogy várjuk-e még.
Hallgatásunk napról-napra változatlan.
Aludni térünk, tükör előtt elhaladva
odapillantunk, látjuk-e még benne a testet,
amelyben ennyi fájdalom elférhet láthatatlanul.
Tükörben
Önfelismerésre képes
az összes emberszabású majom,
a delfin, a szürkepapagáj,
az elefánt, a szarka.
Én /ÉN/ mikor ismerek végre
a tükörben magamra?
Vigasz
Elkésett barátkozás
az elfogadható múlttal
és az elviselhető jövővel.
Ősz előn, nyár utón.
Meleg nappalok, hideg éjszakák.
Ami elromlott estig,
reggelig nem romlik tovább.
A falánkság bűne
A kisváros két cukrászdájának egyikében
válogattam tejszínfehérek és csokoládébarnák között,
rózsaszín minyonokkal sétáltam el magabiztosan
a kórházi portásfülke előtt, mint aki tizennégy fölött.
Félig ül, félig fekszik az ágyban, fiatalon
második agyvérzésén túlesett nagynéném,
nehezen beszél, csupán az egyik keze mozog,
nyúl a rózsaszín minyonért, és tömi,
tömi magába, rózsaszín morzsával
teli az ágya, lehajtott fejjel szedegetem,
és arra gondolok, ez a látvány még nem való nekem,
ez a falánkság, mintha magamat látnám,
többé nem akarok idősebbnek látszani,
többé nem akarok kórházakba járni látogatóba,
persze, majd többnél többször megszegem.
Őt is látom még, a harmadik agyvérzés
sem rögtön öli meg, éveken át ágyban fekvő,
kiszolgáltatott beteg, a halála előtt nem sokkal
egymás kezét szorongatva sírunk,
azt ismételgeti: látod?
azt ismételgetem: látom!
Utoljára beszélgetünk így, a két falánk.
Ház-teszt
Nincs udvara, kertje sem,
nincs kerítése sem.
Nem a földön áll,
a föld felett lebeg,
kipányvázva sincsen,
semmi nem tartja meg.
Nincsenek körülötte fák.
Nincs út, amely az ajtóhoz vezetne.
Nincs ajtaja (se ki, se be, soha).
Ablaka van, de zárva.
A kémény nem hiányzik,
sűrű, fenyőillatú füst
tekereg belőle,
a házban lakónak
bőven van tüzelője.
Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.
