Deres Kornélia
Gazda
A présház felett tombol a nép, hideg játékuk
baljós telet hoz. Gőgjükben szőlőst hazudnak
a hegy mögé, pedig minden erre járó tudja,
hogy a labanc, a török fogával tépte ki a tőkét.
Azóta csak a panel marad meg ebben a földben.
A sárkánytömeg hasára arany tapadt.
De a pincesoron már hallgat a banda,
a keserű májukig leért. Féltékenyen
őrzik a drágát, pincérnek borravalót
egyik pikkelylakó sem ad. A szó,
ami szájukból nő, tisztátalan és avas.
Legyek hát gazdalány, súlyosan puffadt,
angyalkaváró. Vezessem el innét, akinél
túl sok kapupénz vagy karó maradt.
Hidegsor
A megrepedt harangok otthonában egy őrmester
bolyong. Selymes lányok álmodják a sort,
ahol lépked. Nem véletlen nevezik át évről évre.
Ma épp Hidegnek hívják. Lakói gyakran nem
találnak haza, hiába gyertyák hada, sok kis lélek.
Talán ez a sor nincs is.
Őrmesterem szállásom alatt zizeg. Nevét utoljára
egy kasszírnőnek árulta el, még hetvennyolc telén.
Az cserébe átkot tett rá, szándékkal. Hangszálai
így nyúltak méretesre, így font körbe velük sornyi
házat, rég elzárt lányokat. A szél azóta katonanótát
fúj a hegyen, mételyes parancsot. Sok kis lélek
alszik el erre.
A villanyrendőr álmában horkol egy kicsit.
Ignác
Egy harangozóval esett meg az első csók,
Ignác napján. Nem volt aznap dél, éjfél sem.
Az órapénz szétgurult a macskaköveken, le
az Avas lábáig. Nagy sokára kaptam vissza
mind.
Dinasztiám lenézte a szolgamunkát,
és pontos beosztással élt. Templomot
utálták. A hetedik napon egytől egyig
kocsmaasztalt táncoltatott és élőnek
csúfolta a szellemet. Veszélyes játék,
korai agyvérzések fészke.
Legyen most vasárnap, születésem perce,
havas fekhelyem tisztelettel illessék.
Jöjjön harangozó, hozzon hangszert,
több nektárt és színarany körtét.
Bizalmaskodó iszákosok, gyűljetek körém.
Szárazszerda
Az őrtoronyban strázsáló suhanc vörös
torokkal kiáltotta világgá az ostromot.
Emlékszem, egyik ősöm félelmében
azonnal ledöfte magát, arcán a rum
pirosan csordogált. A harc egyetlen
halottja lett, úgy hívtuk: Perczel Mór.
A csata nem tartott sokáig, egészen hamar
behódoltunk. Azóta itt élnek velünk ezek
a telepesek, akik folyónkból gránitot
bányásznak, pedig hal sem úszott benne,
sosem. Szolgálólánynak néznek minket,
elhalt nemzetségi maradványnak.
Vizes bort vedelnek kupáinkból,
és dézsmálják az álomport, amiből
utoljára tizenévesen markoltunk.
De ez a város nem nekik épült.
Nem a hideg fejjel számító nőknek,
nem az oldalági méregkeverőknek.
Jogos lakói, az iszákos ősök legkésőbb
keddre kihalnak.
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
