Kulcsár Ferenc
Divina bibliotheca
(részletek)
Jeremiás
Görnyedsz a Melkiás vermében, a sárban,
az Isten szavai kavicsok a szádban,
ösvényeit, csapásait járatlanná tette,
olybá lett hozzád, mint leselkedő medve.
Sirámaid, mint a madár, vad szirtekre szállnak,
tépett szakálladra csurog alá nyálad,
gyolcs efádot övezvén magadra,
égető szél markol hollószárny hajadba.
Szólsz az Úrhoz: „Pereld, ó, peremet,
emelj ki a halál szurdokából engemet,
veséimből tépd ki tegzednek nyilait,
mondhassam te igéidet, lelkem siralmait.”
„Szél a szavad, ne prófétálj, vessz el” –
sziszegik és körülfolynak szesszel,
pedig az Úr mandulának ágává tett téged,
haragjának botjával végzendőidet elvégezd,
tűzzé tette tűznehéz igéid a szádban,
égjenek meg vért ontó papjaik mindnyájan.
Irdatlan súly ragad porba és a sárba,
vágóhídra hurcolt, tépett kossá válva
mondanod kell, bárha kitépik szívedet,
s elégetik, mint a pelyvát, jövendölésedet:
szívükben, ki szülte őket, a Kőszikla halott,
halott, ki az ércből vélük mézeket szoptatott,
szirt kövéből lágyan ömlő olajat,
szőlő vérét, juhok tejét az ég alatt,
leoldatnak ezért Isten derekáról,
letépetnek keserű fügeként a fáról.
S meg nem sirattatnak, nem földeltetnek el,
kifordul szájukon az áldatlan eledel,
kenyeret nem törnek gyászoláskor nékik,
vigasztalás poharát számukra nem mérik,
megszűnik a menyasszony s vőlegény szava,
s ajtóikon ki-be jár a halálnak angyala.
Megemészti az ég aratásuk, kenyerük,
porba, víz hátára írattatik nevük,
némán ülnek halmaikon véneik,
földre hajtják fejüket a szüzeik,
iszonyattá lesznek idegen földeken,
s a fej, akik valának, csúf farokká leszen,
mindaddig, míg hűtlenségük kemenceként tüzel,
s nem kiáltják sírva: Jövel, Uram, jövel!
Dániel
A Kébár folyó partján ülve sírsz,
a káldeusok földjén szenvedőknek írsz,
ám felemelvén fejed, megnyílik az ég
s észak felől nagy felhővel forgószél tör feléd.
Egymást érő villámok, kénkőóceán,
közepében négy kerub, izzó érc mindahány,
emberi formájú négy lelkes állat
zúgat, mint a tenger, négy-négy gyémánt szárnyat.
Sasmadár és bika, oroszlán és ember
mindüknek négy arca, lábuk, mint rézhenger,
talpuk borjakéi, csillagként szikráznak,
lábuk alatt drágakő kerekek cikáznak.
Égő üszök a fénylények teste és feje,
kerekeik körös-körül fényszemekkel tele,
szárnyaikon s közöttük égő fáklyák lobognak,
egyszerre négyen négy irányban haladnak,
villámló villámlás járásuk-kelésük,
a lélek a lényük, a lélek a fényük.
Fejük felett boltozat, csillámló, mint a jég,
a boltozaton zafírfényű trónus ég,
a trónuson egy emberalak, Isten dicsősége,
tűzáradat s fényözön a lénye.
„Ha skorpiók közt ülnél, úgy se félj
– így szól hozzád lángok közül a fény –,
ne rettegj a hűtlenektől, íme, a tekercs,
siralmakkal, jajokkal teleírva, nyeld,
rakd tele a hasad, töltsd meg gyomrod vele,
édességgel lesz tőle a te szájad tele.”
És hajadnál fogva megragad a lélek,
s a város kapujánál tesz a földre téged,
így kiáltván erős, zúgó tábor hangján:
„A parázna város ítéletét hagyd rám!
Kizöldült a kezében a gonoszság vesszeje,
szíve erőszakkal, öldökléssel tele,
aranyaimból férfiszobrot faragott,
s véle hálván, szította szívemben a haragot,
s annak, aki mellette elhaladt,
szétvetette lábát a bujazöld fák alatt,
eltöröm hát ezért a kenyere botját,
és fejéhez vervén vérontó útját
pusztasággá teszem utcáit, házait,
udvarában róka, hiéna lakozik.”
S földre esvén, megrettenve látod,
az angyal két kezében izzik a zsarátnok,
melyet vett a kerubok kerekei közül,
legyen a hűtlenek csontjainak tüzül,
s rászórja a templomra, az oltárra,
az Isten megrontott, hószín városára.
S megnyitván a szemed, Tigris vize s a Nap között,
íme, egy férfiú, gyolcsokba öltözött,
drágakő a teste, aranyöv derekán
– lángszövétnek parazsa izzik minden szaván –,
így szól hozzád: „Ne félj, ó, én vagyok!
Jöttem, hogy szívedbe tegyem a holnapot.
Emberszívű, sasszárnyú Oroszlán mar beléd,
szörnyű Medve próbálja szíveden erejét,
rád tör a négyfejű, szélsebes Párduc,
a tízszarvú fenevad láttán porba ájulsz,
de elvétetik végül mindüknek hatalma,
lábad előtt fekszenek megtépetten, halva,
és ekkor majd, íme, megrendülten látod,
a felhőn jövő Emberfia hozza az Országot.
S most pecsételd be szavaim a végső időkig,
akkor majd az értelmesek feltörik és értik,
s fénylenek, mint lángok, egek fényessége.
Indulj immár, sorsod nyomán, indulj el a végre,
és fölkelsz majd akkoron, ha elmúlnak a napok,
s két szemedben eme bizonyosság ragyog.”
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
