Versek

Balassi-kard

 

Kulcsár Ferenc

 

Divina bibliotheca

 

(részletek)

 

Jeremiás

 

Görnyedsz a Melkiás vermében, a sárban,

az Isten szavai kavicsok a szádban,

ösvényeit, csapásait járatlanná tette,

olybá lett hozzád, mint leselkedő medve.

Sirámaid, mint a madár, vad szirtekre szállnak,

tépett szakálladra csurog alá nyálad,

gyolcs efádot övezvén magadra,

égető szél markol hollószárny hajadba.

Szólsz az Úrhoz: „Pereld, ó, peremet,

emelj ki a halál szurdokából engemet,

veséimből tépd ki tegzednek nyilait,

mondhassam te igéidet, lelkem siralmait.”

„Szél a szavad, ne prófétálj, vessz el” –

sziszegik és körülfolynak szesszel,

pedig az Úr mandulának ágává tett téged,

haragjának botjával végzendőidet elvégezd,

tűzzé tette tűznehéz igéid a szádban,

égjenek meg vért ontó papjaik mindnyájan.

Irdatlan súly ragad porba és a sárba,

vágóhídra hurcolt, tépett kossá válva

mondanod kell, bárha kitépik szívedet,

s elégetik, mint a pelyvát, jövendölésedet:

szívükben, ki szülte őket, a Kőszikla halott,

halott, ki az ércből vélük mézeket szoptatott,

szirt kövéből lágyan ömlő olajat,

szőlő vérét, juhok tejét az ég alatt,

leoldatnak ezért Isten derekáról,

letépetnek keserű fügeként a fáról.

S meg nem sirattatnak, nem földeltetnek el,

kifordul szájukon az áldatlan eledel,

kenyeret nem törnek gyászoláskor nékik,

vigasztalás poharát számukra nem mérik,

megszűnik a menyasszony s vőlegény szava,

s ajtóikon ki-be jár a halálnak angyala.

Megemészti az ég aratásuk, kenyerük,

porba, víz hátára írattatik nevük,

némán ülnek halmaikon véneik,

földre hajtják fejüket a szüzeik,

iszonyattá lesznek idegen földeken,

s a fej, akik valának, csúf farokká leszen,

mindaddig, míg hűtlenségük kemenceként tüzel,

s nem kiáltják sírva: Jövel, Uram, jövel!

 

 

Dániel

 

A Kébár folyó partján ülve sírsz,

a káldeusok földjén szenvedőknek írsz,

ám felemelvén fejed, megnyílik az ég

s észak felől nagy felhővel forgószél tör feléd.

Egymást érő villámok, kénkőóceán,

közepében négy kerub, izzó érc mindahány,

emberi formájú négy lelkes állat

zúgat, mint a tenger, négy-négy gyémánt szárnyat.

Sasmadár és bika, oroszlán és ember

mindüknek négy arca, lábuk, mint rézhenger,

talpuk borjakéi, csillagként szikráznak,

lábuk alatt drágakő kerekek cikáznak.

Égő üszök a fénylények teste és feje,

kerekeik körös-körül fényszemekkel tele,

szárnyaikon s közöttük égő fáklyák lobognak,

egyszerre négyen négy irányban haladnak,

villámló villámlás járásuk-kelésük,

a lélek a lényük, a lélek a fényük.

Fejük felett boltozat, csillámló, mint a jég,

a boltozaton zafírfényű trónus ég,

a trónuson egy emberalak, Isten dicsősége,

tűzáradat s fényözön a lénye.

„Ha skorpiók közt ülnél, úgy se félj

– így szól hozzád lángok közül a fény –,

ne rettegj a hűtlenektől, íme, a tekercs,

siralmakkal, jajokkal teleírva, nyeld,

rakd tele a hasad, töltsd meg gyomrod vele,

édességgel lesz tőle a te szájad tele.”

És hajadnál fogva megragad a lélek,

s a város kapujánál tesz a földre téged,

így kiáltván erős, zúgó tábor hangján:

„A parázna város ítéletét hagyd rám!

Kizöldült a kezében a gonoszság vesszeje,

szíve erőszakkal, öldökléssel tele,

aranyaimból férfiszobrot faragott,

s véle hálván, szította szívemben a haragot,

s annak, aki mellette elhaladt,

szétvetette lábát a bujazöld fák alatt,

eltöröm hát ezért a kenyere botját,

és fejéhez vervén vérontó útját

pusztasággá teszem utcáit, házait,

udvarában róka, hiéna lakozik.”

S földre esvén, megrettenve látod,

az angyal két kezében izzik a zsarátnok,

melyet vett a kerubok kerekei közül,

legyen a hűtlenek csontjainak tüzül,

s rászórja a templomra, az oltárra,

az Isten megrontott, hószín városára.

S megnyitván a szemed, Tigris vize s a Nap között,

íme, egy férfiú, gyolcsokba öltözött,

drágakő a teste, aranyöv derekán

– lángszövétnek parazsa izzik minden szaván –,

így szól hozzád: „Ne félj, ó, én vagyok!

Jöttem, hogy szívedbe tegyem a holnapot.

Emberszívű, sasszárnyú Oroszlán mar beléd,

szörnyű Medve próbálja szíveden erejét,

rád tör a négyfejű, szélsebes Párduc,

a tízszarvú fenevad láttán porba ájulsz,

de elvétetik végül mindüknek hatalma,

lábad előtt fekszenek megtépetten, halva,

és ekkor majd, íme, megrendülten látod,

a felhőn jövő Emberfia hozza az Országot.

S most pecsételd be szavaim a végső időkig,

akkor majd az értelmesek feltörik és értik,

s fénylenek, mint lángok, egek fényessége.

Indulj immár, sorsod nyomán, indulj el a végre,

és fölkelsz majd akkoron, ha elmúlnak a napok,

s két szemedben eme bizonyosság ragyog.”

 

Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.

 


 

Főoldal

 

2014. február 14.
Magyary Ágnes tárcáiKollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcáiZsille Gábor tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Merkószki Csilla: Innen folytatjukHerbert Fruzsina: Főpróba
Tóth Krisztina: BetonútNádasdy Ádám: Na, felnőttekJenei Gyula verseiNagy Koppány Zsolt: Bocsánat, uram
Bíró Szabolcs: Égi menedzser – Ozzy Osbourne emlékéreAknai Péter: RuhatáramTakács Zsuzsa: Telefon, Halál és megdicsőülés, Méltó távozás Kovács Dominik−Kovács Viktor: Csirkevész
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Bekescsaba.jpgnka-logo_v4.pngmka_logo_mk_logo.pngpk__-logo_hun-01.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg