Csík Mónika
Alakváltás
időnként kivetkőznek
magukból a formák,
a szaxofon nyaka megnyúlik,
kígyószerű testével
mint falni kész állat
siklik az avarban tova,
tölgy tövén a gomba
meg szárnyat növeszt,
pelyheset, akár a már
szállni tanuló angyalok,
a hajnali köd sűrűjében
lebegésnek tűnnek suta,
imbolygó rezdülései,
gallérja alá kap a szél,
lebbenti azt is, úri ingek
zsabója simul ekképp,
a dombok szendergő állatok,
gerincük ívbe hajló,
szuszogásuk ütemére
hullámzik a hátukra
terített fűkabát,
a vakondok gyémánt
fúrófejjé válva alagutakat
vájnak a föld szíve felé,
eleven tükrökké lesznek a halak,
velencei mesterek keze
nyomát őrző antik remekekké,
kicsit sem törik meg a fényt a tócsák,
csak az ég képmását zárják magukba,
akár míves medalionok
barokk kori dámák hattyúnyakában,
tele titokkal, rejtelemmel;
mit lehet kezdeni a félelemmel,
ha rejtekéből, mint prédára
csap le rád, és csordul át
minden sejteden, mondd,
tested üres edény, belső
falának ütődve konganak
odabenn a szavak, képmását
váltja ilyenkor a lélek is,
és észrevétlen illan el kis időre,
tudod: fuvallat jelzi majd jöttét,
édeskés illat, amely lehetne
rózsa vagy apró cseppekké
oldódott gyöngyvirág
Depresszió
mindent belepett a por,
mindent ellepett a por,
por, por, por mindenütt,
ki kellene már suvikszolni
ezt az óriási homokórát,
kotord ki a füled, hogy
értsd, ha hozzád beszélnek,
torkomból nem jön ki hang,
de ajkamról leolvashatnád
ami szorít itt belül,
mint elhalt bőrdarabkák
vedlik le rólam a délután,
mosdóvizem vérré válik,
nyoszolyám parázzsá válik,
régi balettcipőm
orral áll ki a földből,
sáros,
Isten ujja lehetett hasonló
a hatodik nap után,
mielőtt kezet mosott,
és mosdóvizét a világra löttyintette;
egyre fojtottabbak az esték,
nehéz illatokká oldódva
menekülnek az űrbe a virágok,
szomjas vadak settenkednek
éjente a folyókhoz,
riadt a léptük, inaik megfeszülnek,
nehézkesen szusszannak
rút toronyházak lakói,
zsírbörtönben vesék, májak, lépek,
lassulóban a szívdobbanás is,
összemosódnak kis és nagy vérkörök,
valakinek meg kellene már írni
a legszebb szimfóniát,
hasonlatosat a szférák zenéjéhez,
az ujjak kis kalapácsok,
koppan billentyűk sora,
dúrok és mollok,
violinkulccsal nyílik az ajtó
az Úr termeibe,
lépteim hangyaléptek,
nyomomban fű se rezzen,
sorba rendeződtek
törékeny lándzsahegyek,
az idelenn más perspektíva,
emberi,
megtanuljuk alulról
szemlélni a dolgokat,
hibát keresve a teremtői szándékban,
akár gyolcson a feslést,
hümmögve, szakértést színlelőn,
szemem tükör,
óriási habcsókok benne a felhők,
képzeletben lábat lógatok róluk,
bele az ég vizébe,
kékítőgolyókkal játszadoznak az angyalok,
sikkantásaikat visszhangozzák
kanyonok kőrengetegei,
mordulnak a bányák,
mint éhes emberek gyomra,
e szénalapú életforma örök
kíváncsiságra van ítélve,
a zűrzavarban nehezen
érthetők a kapott válaszok,
Humanoid Android
térdig horgasztja fejét,
az élet értelme
hattal és héttel osztható
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
