Vaszilij Bogdanov

 

A bányarémek

 

           beszámoló a szovjet pokolról[1]

 

               Több dolgok vannak földön és egen…

                                 (Shakespeare: Hamlet)

 

1.A geológus

 

A geológussal 1943. január tizenhetedikén találkoztam.

Szikrázó téli reggel volt, de legalább sütött a nap,

leballagtam a forráshoz, de csak néhány kortyot

tudtam inni, jéghideg volt a víz. A levegőben

nagy, fekete madarak kerengtek, árnyékuk

a hóra vetült. Már indulni akartam vissza,

amikor észrevettem a prémekbe öltözött férfit.

Kíváncsian bámult rám, jelenlétem megdöbbenthette,

láthatólag nem volt felkészülve, hogy a manysi törzs

szálláshelyén oroszokkal is találkozhat.

Én is megdöbbentem, akkor már több, mint három éve

nem találkoztunk idegenekkel. Egy pillanatig

meg is rémültem, mi less, ha feljelent? De ő,

közelebb lépve, barátságosan üdvözölt,

s kulacsát nyújtotta felém. Ittam a vodkájából,

és kérdésére, hogyan is vetődtem ide,

az isten háta mögé, elmondtam, hogy

a szovjet írószövetség műfordítói szakosztályának

megbízásából kerültem a vándorló törzs tagjai közé,

hogy közelről ismerkedhessek meg életformájukkal

és rendkívül gazdag, az orosz olvasók előtt

részben ismeretlen népköltészetükkel. „Maga író?” –

kérdezte, s amikor kezet nyújtva bemutatkoztam,

elmosolyodott, és cigarettával is megkínált.

„Olvastam a fordításait – nevetett. – A Nyomorultakat,

a Monte Cristo grófját, a Három testőrt,

a Nemo kapitányt, a Moby Dicket, A rejtelmes szigetet.

A verseit sajnos nem – tette hozzá bűntudatosan.

„Ez egyáltalán nem az Ön hibája volt, nem közölték őket,

utolsó verseskönyvem, Az orosz ábrándok, még az

emigrációban, Párizsban jelent meg, 1924-ben,

hónapokkal hazatelepedésem előtt… ”

Sétálgattunk a csípős, reggeli hidegben, a forrás körül,

kortyolgattuk a vodkát. Kérdésemre elmondta

kutatásokat végez a tajgában, de nem részletezte,

a háborúra terelődött a szó. „Jutok hírekhez?” –

érdeklődött. Elmondtam, van egy telepes rádióm,

örülök, hogy a németek mégsem tudták elfoglalni Moszkvát…

„Most már változik a helyzet!” – mondta komoran a geológus.

Most már vannak hadvezéreink…Megkértem, senkinek ne

beszéljen arról, hogy találkozott velem, mit lehet tudni?

Mosolygott, és elővett néhány doboz cigarettát,

s két tábla csokoládét, a lányomnak és a feleségemnek,

akiket melegen üdvözölt. Kezet ráztunk,

jó szerencsét kívánt, megigazította vállán lógó karabélyát,

s már tett néhány lépést, amikor visszafordulva,

legnagyobb meglepetésemre a bányarémekről kérdezett.

„A vogulok ugyan nem bányászok, de tudja, hogy van,

terjednek a legendák. Ittléte során hallott valamit a bányarémekről?”

„A bányarémekről konkrétan nem, de annál többet

a démonokról, ők a vogul és a szibériai vándorló,

kis népek egymással sok ponton összekapcsolódó

mitológiájának visszatérő szereplői. Állandóan érezni

baljós jelenlétüket…Igen, a gonosz megtestesítői ők,

az alsó világ rémisztő, baljós hírnökei…”

És meséltem neki a végtelen járatokról is,

ahol egyszer furcsa motoszkálást hallottam a föld alól,

hanyatt-homlok elmenekültem és utána soha többé

nem találtam meg azt a helyet, s napok múlva

tovább is vándoroltunk, de az a feneketlennek tűnő

gödör azóta is kísért, nem tudom feledni,

rémálmaimban is visszatér. Látom, amint kimászik

a nagy szőrös és szárnyas démon és szemei vöröslenek,

mint egy-egy lampion és felém nyújtogatja karmait,

hogy elragadjon és elvigyen végtelen és rémisztő,

föld alatti birodalmába, ahonnan nincsen visszatérés.

 

2.A rémtörténet

 

„Igen, ez is bizonyára izgalmas – sóhajtott a geológus –,

s kapcsolatba is lehet azzal, amiről mesélni szeretnék.

Nem tudom?” – És belém karolva, a forrás körül sétálgatva,

s mivel kis kulacsa kiürült, egy, a feneketlen hátizsákjából

előkerülő vodkás üvegből kortyolgatva, egyik cigarettáról

a másikra gyújtva, s pöfékelve, mint egy gőzmozdony,

a következő történetet adta elő. –„Csoportunk

hónapokkal ezelőtt, pontosabban 1942 augusztus 13-án

kezdett el fúrni egy mély lyukat a tajgában,

innen körülbelül százötven versztnyi távolságra.

Babonás olajmérnök barátom mondotta is,

várjunk még egy napot, ne épp tizenharmadikán,

ráadásul pénteki napra is esett, kezdjük el a fúrást,

rossz ómen. De kinevettük, ma már tudom, hibáztunk.

Nem szabadott volna el se kezdeni. Speciális

megbízatással érkeztünk, olaj után kutattunk.

Tudja, ez a csodálatos vidék teljesen kihalt,

itt még teljes pompájában él és virul a természet.

Szégyelltem magam, hogy megzavarjuk a táj

békés nyugalmát, de nem várhattunk tovább

a fúrás megkezdésével, és kágébés kísérőink is

rettenetesen idegesek voltak. Ma már sejtem, miért.

Egyszerűen nem lehetett várni. Három-négy perc múlva

kezdett terjengeni a furcsa, leginkább záptojásra

emlékeztető, szúrós, rendkívül kellemetlen szag,

majd hirtelen, recsegések-ropogások közepette

megakadt a fúrófej. A gép hörögni kezdett,

hamarosan le is állott, és pillanatok múlva

félelmetes, egyszerűen megmagyarázhatatlan rotáció,

fékezhetetlen rázkódás kezdődött. Azt hittük, földrengés,

de nem az volt, viszont a hőmérséklet, a körülbelül

kétszáz méteres lyuk mélyén rémisztően emelkedett.

Villámgyorsan száz-százhúsz foknyi magasságba kúszott,

majd a mérőműszer villámlott egyet, és kihúnyt.

Leeresztettünk egy kamerát is a lyukba, és egyszerűen

nem akartunk hinni a szemünknek. Egy ember formájú,

szárnyas lény mászott felfelé, hatalmas vöröslő

szemekkel, penetráns szagú gázfelhőbe burkolózva.

Ilyenek lehetnek a vogulok démonai is, nem?

Ilyen lehet az is, amelyik magát kísérti álmában.

Amikor elérte a földfelszínt, kibújt a lyukból,

észre se vett minket, a kágébések pisztolyt rántottak,

többször rá is lőttek, de ő ezzel sem törődött,

felemelkedett a levegőbe, és hangos rikácsolások közepette,

elrepült az erdő felé. Egyes munkatársaink pánikba estek,

voltak azonban olyanok is, akik megőrizték a nyugalmukat,

és leeresztettek a gőzölgő lyukba egy mikrofont.

Ami azután következett, az kész horror volt,

Vaszilij Ivanovics. Ha nem hallottam volna,

nem is hinném. A legmélyebb pontról iszonyatos

emberi kiáltásokat, sikoltozásokat, nyögéseket hallottunk.

A hangfelvétel utólagos vizsgálata során kiderült,

hogy nem egyetlen, hanem több száz, esetleg több ezer

elkárhozott lélek üvöltéséről volt szó, hiszen sápadt,

mélyen megdöbbent olajmérnök barátunk eldadogta, hogy

megtaláltuk a szovjet pokol egyik lejáratát, s el lehetünk

készülve mindenre, maga a sátán is megjelenhet.

Ne beszéljen marhaságokat! – mordult rá a legidősebb,

szintén sápadt, kágébés tiszt, egy őrnagy, és a rádión

kapcsolatba próbált lépni feletteseivel, de csak későre

tudott beszélni is velük. A hatás leírhatatlan volt.

Azonnal csomagolni – üvöltötte. – Sürgősen el kell

hagynunk a helyszínt, ez parancs. Nem is kellett volna

erre jönnünk, nem is szabadott volna itt fúrnunk…

Nem is ez volt az úti cél! Elkeveredtünk a tajgában…”

Nem értettünk semmit, zavartan bámultunk egymásra,

aztán az olajmérnök keresztet vetve megkérdezte:

És ők? – mutatott a még mindig gőzölgő lyuk felé –

Velük mi lesz? Magukra hagyjuk őket? – És újra

kihívóan keresztet vetett. – Ez nem lehet.

Számítanak ránk, a segítségünkre, istenfélő

keresztény emberek vagyunk, segítenünk kell nekik.

Pofa sújba! – üvöltött rá az őrnagy. – Ez parancs.

Csomagolni. Gyorsan, gyorsan. Minél hamarabb

el kell hagynunk ezt az elátkozott helyszínt.

Ez parancs. Késedelemnek helye nincs.

Összecsomagoltunk, és erőltetett menetben

hagytuk el a helyet, már hónapok óta keresem,

mert én megléptem a táborból, már körözhetnek is azóta,

de nem találom, sehogyan sem bírok ráakadni,

akárcsak maga, a végtelen járatokba vezető gödrére.”

„És a lyukkal – kortyoltam a vodkásüvegből. –

A lyukkal mi lett? Nem tömték be!?” „Nem –

válaszolt a geológus komoran, és elsápadt. –

Annyira siettünk, hogy úgy hagytunk mindent.

Mi minden mászhatott ki onnan azóta,

hogy rászabaduljon a mi védtelen tajgánkra.”

 

3.Lehetséges magyarázatok

 

„És arra nem gondolt? – kérdeztem a döbbent geológust,

hogy esetleg a kágébések hipnotizálhatták magukat?!

Hogy tömegszuggesztió áldozataivá váltak,

és semmiféle szárnyas démon nem repült ki a lyukból.”

„De miért tették volna ezt?” – nézett rám ijedten.

„Hogy eltereljék a figyelmet a mélységben sivalkodókról…”

„Mire gondol?!” „Konkrétan arra, hogy egy

föld alatti börtön lehet ott, amelynek a puszta létét

is titokban akarták tartani. Ez magyarázza azt is,

hogy miért kellett oly sietve, lóhalálában

elhagyni a helyet, még be se tömve a lyukat…”

„Akkor is megkeresem! – igazította meg zsákját

és karabélyát a sápadt geológus. – Nincs mit tennem,

higgye. Ha nem találnám meg, nem lenne nyugtom

egész szomorú életemben.” „És ha megtalálja,

mit csinál? Már biztosan körözik magát.”

„Majd elválik – legyintett, és még egyszer, keményen

kezet rázva velem, megindult a vágottas felé. –

És én még azt hittem, felfedeztük az orosz poklot.”

„A szovjetet fedezték fel – szóltam utána. –

De lehet még rosszabb, mint a másik, az igazi…”