Noszlopi Botond
Juhász Gyula búcsúversei
Bárcsak én lehettem volna
egyszer címzettje egyetlen nőnek:
Ámor-nyilak, s nem pisztolyok
lettek volna, mik mellbe lőnek.
Csak egyszer küldte volna el
egy tincsen illatát hajának,
hírét sem hallottam volna
soha a pszichiátriának.
***
Romlott lisztet adó búza
Anna, szívtelen Medúza.
Álmok görbe koldusbotján
támaszkodom itt, a postán,
míg megtelnek sárga ívek
s kitisztulnak mind a rímek,
hatni kezd a régi vegyszer,
s jól csinálom végre, egyszer.
Miként éter át a gézen,
oda szivárgok fehéren,
hol, mint kézből hulló pennák
törnek kínok, álmok, Pannák.
***
Nem vált be az olcsó méreg,
dél zajai visszatértek.
Pedig dicső, hős korokban
nyiffanhattak sokkal jobban.
Amíg rabszolgák legyezgettek
ernyedve hűltek ki a testek:
méregkehely rúzsfoltot őrzött,
s örök homállyá váltak gőzök.
A mában csak hűvös Duna-szél
Lánchídon állván fülön-izél,
hogy igéző fuvallat-testre
ráléphetnék s a mélybe esve
gerincem a hullámok jegén,
mint kiszáradt tortán a krém
szétporladna, s nem kéne tartani
terhét e húsnak, csak lazítani.
***
Barátaim már mind kinevetnek,
hogy terhedet ledobni nem tudom.
Hogy évekig merengek feletted,
s álmomban is nevedet suttogom.
Hogy veled telik el minden óra,
miközben nem vagy itt, csak a képed,
ahogy a frigyünk felleghajója
evez fent, s beissza mind a kéket.
Lehet, hogy túl magasra repültem.
Tán innen nem nyílnak új irányok.
Tested gáz-tüzétől áthevülten
ledobnám magam, mint homokzsákot.
***
Ma is a boldogtalanság,
mint tavasszal sorvadó ág
nő belül, ahol a magány
szétfolyt a rothadás szagán.
Szememben a mélység éje
kigyullad, hogy terád nézve
egy ábrádban forogsz, nevetsz,
meglátsz engem, és megszeretsz.
Egy ábrándban, Anna, jó vagy
nem az űr, mit most e szó hagy.
Egy ábrándban, mint húsevő virág
ontja tested halálos illatát.
S a nászhoz kis esti zene kél,
egy ábrándban minden hófehér.
Egymásra lelnek boldog mátka-párok,
s a bálteremben én egyedül állok.
***
Látom jól, hogy mi vagy te, Anna,
színésznőcske, kopottas proli.
Álmokon rongyolódó cafka,
ki feltörhet egykor, azt hiszi.
Kinek nem maradt semmi kincse,
mit a tengerbe bedobálna.
Nincsen, aki illemre intse,
s vetkőzteti a melodráma,
melyben kurva és szűz is egyben,
engem üldöz az üldözött,
így válva eszményképpé bennem,
ami hiteget, hogy: Anna örök.
De tudom, hogy nincsen szelíd nő,
kinek része önmagam fele.
Az asszony állatszelídítő,
csak rabságban élhetnék vele.
Látom, hogy te vagy – másodkézből
a vezetőm, aki kitalál
e bús vergődésből, a létből:
pisztolygolyó, Duna, Veronál.
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
