Turczi István
Csak egy lépés
Jókai Anna születésnapjára, magunknak
Ez a mi időnk, ez adatott, látod,
hiába átmeneti, kicsontozott, kusza,
amíg van hol beesteledni, amíg él
az apa, és él a fiú imperatívusza.
Mivé lesznek távolodásaink.
A kapu zárva. A csengő süket.
Holt madaraink kinéznek a versből,
és megtartják maguknak érvelésüket.
Érzelmeinktől kíméljük, akit nem illet.
A falnak beszélni vég nélkül nem lehet.
De itt maradni lármafának, jó mulatság,
a korszellemnek tett engedmények helyett.
Legfőbb tartozásunk az idetartozás.
Bordáink betéve tudják az időt.
Még teljesít a test, a szív néha kihagy,
csak szavaink mérik az úgy-ahogy mérhetőt.
Kitérni nincs mód: „A jelen múlandó.
A múlt nem múlik el soha.”
A magzat imáját mormolja mind.
Akár édes, akár mostoha.
Csak egy lépés, te mondd ki az áment
két strófa közt, ha van, aki várja.
Dűlő utakon, vendégszobák mélyén,
fáid alatt már tiéd a csend eufóriája.
Mondod: szerencsém
In memoriam Géher István
Vihar lesz; a spalettákat becsukom a kert
felől, és vakon nézem, hogy szakad.
Szájpadlásomhoz egyben ragadnak,
mint aprósütemények, az utolsó szavak.
Előadásra hívtalak a szemesi írótáborba.
Gyorsan jött a válasz: „Örömmel, költőtárs.”
Készültél rá, még a kórházban is,
„olyan ez, tudod, akár a nyersfordítás.”
Most hűvös hely van a szemhéjad mögött.
Türelmet formáz a pára teste.
A vértelen recehártyán szél süvölt át.
Ím, megtalálta, ha ezt kereste.
Béke, tűrés. Már itt a holnapi csend is.
Csak nézzük, hernyózva érkezők,
ahogy végtelenné nőnek körülöttünk
a zúzmarától megőszült mezők.
Morzsa örömök, titkos apertúrák:
elhordtunk már minden hegyet.
Nulla-huszonnégyben üzemel
a Prospero nevű vigalmi negyed.
A bordák betéve tudják az időt.
Krónikásnak ott a képzelet.
Már fény kúszik a kerti fákra,
úgy vesz rólunk pontos méretet.
Ajánljuk még:
