Géczi János
Folt
A hiány több nyelven beszél.
Arra gondolok, úgy élt mellettem, régtől, a múlt időben,
hogy közben én, vele, a jelenben. Ugyanabból a bokorból,
maradt bár belőle a vázában egyetlen szál,
más illatot szagolt s más aromát éreztem én.
Nem marad utána egyéb, mint szőke és kecses darázs,
mely zümmögve köröz hosszan a hullt szirmú rózsa felett,
csak én nem látom, bár szúrása eltalál.
Rajtam igen, a szerelem rajta nem ejt foltot.
Rúg a szív
az éjszaka mélykék lábnyomát,
bajban, hol nem bajban, csak őszen,
ha követtem is, nincs mit tovább
rúg a szív, nem virrad a nappal,
egér mocorog az érfalban,
a fal mögött a másik fal van,
napom mögött egy másik nappal
másik haza él a hazámban,
összegyűrt, mint bábban a lepke
még el nem készült apró teste,
mint havazás a marhakarámban
ahol tavalyi hőség s nyár van
szívből, fényből kikalapálva,
éppenség egy hangnyivá letten,
csöppnyi téllel elegyítetten,
kivel a lélek, ha volna, hálna -
mondogatom, mint aki tudja,
a bele- beleolvadásban
beléndek fortyog s nő a lázban,
megért is, meg nem is, ki tudja,
ha idejéből még futja
Az Éger-völgyben
Lángban a boldog rőzse -
talpam alatt ropogott az avar.
Voltam megosztva kettőre.
Az Éger-völgyben még akadt egy pillanat
amely egybefogta,
miként lelkét a test,
a jelen idővel a múltamat.
A vízparton a fák megduplázva álltak,
ahonnan visszajárnak
majd évszázadok múltán is az árnyak.
Ahol a jövő nem változik meg,
a perc tovább nő,
ahol nevemet véstem a nevedhez.
Olyan illékony vagy, s távol,
mint rózsaillat
az eltört fiolából.
Nincs többé az a valaki,
akit a dongóhangból ki lehet hallani.
Ha aki élni már nem tud
tovább, a heg úgy nyíljon,
mint cipőtalpnyomban a talpam helye,
s elhagyott köpenye mélyén
a testamentumát megírt Villon.
