Toroczkay András
Sötétedés
Nem ugyanoda lyukadok ki,
mint ahonnan elindultam.
Hiába állok ugyanott.
Az erdő kezdődik ezen a helyen
és az éjszaka. Jövőre, ígérem, lefogyok.
Még van fény: narancsvörös,
mint a bőrszínűre színezett izzó
viasz – lassan
folyik le az égről.
Összeroppantanálak a szeretetemmel.
Az erdősáv mögött
száraz faág törik ketté combon így.
A szemed mögé látok, mint a macskáink.
Valamelyik a kettő fekete közül.
Citromsárga és rikító zöld kocsonya
a hűtő tetején a hideg spájzban.
Azt próbálgattam rajta, miközben simogattam,
meghallja-e a gondolataim.
Végigfutott dorombolása gerincemen.
Bennem, hogy fázom és üres vagyok.
És ez jó így.
Mert minden emlékezéssel töltött,
öncsalással panírozott nap
egy-egy elnyomott csikk
a kézfejen. Besötétedik tőlük a szem.
Végül besötétedem.
Állomás
Az ég szőrös, kék pokróc,
halott macskakölykök hevernek rajta.
A sínpár körül szokatlanul enyhe tél.
Mint a frissen bontott margarinba vájó kés,
behatolunk a tájba. Aztán kényelmesen,
egyenletesen kenjük szét szemünkön.
A levegő pasztell színeit lélegezzük,
a fa kérges barnáját, és a vas rozsdakeserűjét,
a megőszült fűszálak csendjét.
Az állomáson túlról építkezés zaja.
Falakon tagek, graffitik erdeje. Meszes
kabátok, félretaposott cipők, meggyűrt flakonok,
borotválatlan arcok, lyukadt drótkerítés.
Fogak szétszórva, híg szél a nejlonzacskókban,
leszázalékolt erekciók. A használaton
kívül helyezett épületek ablakaiban betört
nyelvű gyerekek keresik a Napot.
Szemétégető
A szemétégető lányai figyelnek.
Jégpiros sál ég lüktető nyakam körül.
Fekete füst tekeredik lustán felém,
gyűrűző láva koponyám közepében.
Ekkor az óceánárokhoz ér és az ólak tetejére
lassan szakadni kezd valami nehéz.
Mama, nehéz, szürke hóesés minden.
Megjelent a 2012/4-es Bárkában.
