Markó Béla
Mert Anna fél a rossz időtől
Nagy Imre: Vihar, 1957, tempera,
rétegelt lemez, 49 x 59 cm,
Csíki Székely Múzeum
Nem számít semmi más, csupán a vágy,
még akkor is, ha egyszer csak kipattan
minden zár, s mintha levetné magát
az égből minden angyal, szólítatlan
s váratlan verdesnek köztünk a szárnyak,
a test és lélek most egymásba ér,
lovak s libák mind velünk együtt szállnak,
mert egy irányba fúj minket a szél,
míg ömlik ránk a víz a réseken,
s talán eláraszt, vagy emlékezem
csak arra, hogy eddig hányszor pokolra
juthattunk volna, s jutnánk, ha kitör
egy vihar, és nem féltünk semmitől,
de vártuk, hogy már hulljon szét a forma.
Georges de La Tour:Szent Irén ápolja Szent
Sebestyént, 1634-1643 körül, 160 x 129 cm,
olaj, vászon, Staatliche Museen zu Berlin
Sehol sem érezni a rothadást,
és minden megmarad egészben végig,
s az árnyékból még vissza-visszarémlik
egy kéz, egy homlok, egy vörös palást,
aztán lesüllyed a szuroksötétbe,
de ott belül sincs végleges halál,
ha fáklyaként a lélek megtalál
s reád világít, majd forró ölébe
fogad megint, s van persze szenvedés,
ám pusztulás vagy újjászületés
még sincs, csak látható vagy láthatatlan,
mert néha eltakar az éjszaka,
s nyílt sebként vérzik sok-sok csillaga,
mint egyetlen test száz meg száz darabban.
Jóslat
Rembrandt: Danaé, 1636, olaj, vászon,
185 x 203 cm, Ermitázs, Szentpétervár,
Hiába félsz, hogy később majd megölhet,
ha senki másból, csak saját magadból
hízlaltad azt, ki nem te vagy, s belőled
száll szerteszét a pusztító aranypor,
amelyből gyilkosod is megszülethet,
de tudnod kellene, hogy nincsen ebben
semmi szokatlan, s nyilván nem üzennek
az Olümposzról semmit ismeretlen,
sóvárgó istenek, már zárhatod
rémülten, s szívszorongva várhatod,
hogy hátha távol tarthatod a vágyat,
s hogy mindörökre eltakarhatod
dúlt ágyékát, ne lássa a napot,
mert ezzel adsz értelmet a halálnak.
Közös idő
Mary Cassatt: Alexander J. Cassatt
és fia, Robert Kelso Cassatt portréja,
1884-85, olaj, vászon, 100 x 81,2 cm,
Philadelphia Museum of Art
Egymásba olvad még apa s fia,
akár a tűz a rég megdermedt kőben,
sziámi ikrek kétféle időben,
és egyiküknek meg kell halnia
előbb-utóbb, hogy végre szabaduljon
a kisebb rész, és a leglényegen
túllépve, egyszer csak egész legyen,
s ne gondolkozzék túl sokat a múlton,
mert ami volt, egyfajta eltolódás
csupán, míg felbomlik a pillanat,
s az éjszakából reggel kiszakad
egy másik éjszaka, csak visszabontás
s újabb próbálkozás, hogy férfi szül
férfit, aztán bezárul és kihűl.
Önmagába néz
Csontváry: Visszatekintő nap Trauban, 1899,
olaj, vászon, 70 x 95,5 cm, magángyűjtemény
Lehull a láng az égő napkorongról,
de nem huny ki, csak fröcsköl szerteszét,
mintha saját visszfényed festenéd
újra meg újra, míg mindent lerombol
az éjszaka, de még egy pillanatra
az eddig meggyűjtött tűztől ragyog
körös-körül sok ajtód s ablakod,
és úgy tűnik, hogy már dirib-darabra
esett a táj, de éppen így egész,
mert láthatóvá lett a lámpa végre,
hogy úgy rajzolták fel csupán az égre,
mint sárga foltot: önmagába néz
a festő, forró csontvázát kutatja,
s az elrejtőzött Istent megmutatja.
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
