Vaszilij Bogdanov
A Nap Köve
Kazimír Malevics színes litográfiái alá
1. Az imaginárius léghajó
A léghajó ott lebegett,
az antracit tótükör felett.
A tó körül kék paloták.
Lagúnák szelték át meg át,
a smaragdzöld tájat. Templomok
aranylottak, piramisok
emelkedtek és a téren,
a nagy templom előtt, időtlen,
vakított el a Nap Köve.
Az idő örvénylő köre,
melyet nem bírt megzabolázni,
megfékezni, magába zárni
a naptár. Köröttünk örvénylett,
és dühöngött már az enyészet
szele. Rommá hullott szét minden.
Benne voltunk a Nap Kövében.
Maszkurák, hieroglifák,
a teremtés bősz mámorát
sugározták. Eltűnt a nap.
A léghajónk is szétszakadt.
Örvénylő idő forgatott,
megszédített, elkábított.
Találtunk új s új utakat,
sötét barlangvárosokat.
Mint kesztyű, ha simul a kézre,
bújtunk be a történelembe.
És az idő hasadt tükrén át,
láthattuk egymás hasonmását.
Dimenziók között kerengve,
vártuk egyszer már legyen vége,
hisz olvasható a Nap Kövén,
mikor lesz vége. Nincs remény!
Az idő is meghal. Véget ér.
És megmerevedik a tér.
2. Két hangya
Az idő rejtjelei,
kőarca.
Repedései között két hangya
igyekszik még,
döglött legyet vonszolva,
akarnak eljutni
a bolyba.
De nem találják!
A boly is elveszett.
Csak alamuszi,
surrogó,
halk neszek
őrjítenek.
Tombol a nap
Majd egyszerre
vége szakad,
mindennek,
sötét lesz sötét,
s az örvénylő
fekete ég,
ránk csukja
kriptafedelét.
3. A zúgás
Az idő tébolyodott,
örvénylő körei,
melyeket nem bír megtölteni
tartalommal
a maja naptár.
Körötte néhány méhkaptár.
Hallszik a zúgás
Riadóznak a méhek.
Forgatja őket is az enyészet?
A hangyák elérnek-e a bolyba,
óriás döglegyet vonszolva?
Halandók esztelen reményét,
túlélhetik az idő végét?
4. Az elveszett éden
A nap
tébolyító
sugárzásában,
Malevics
fekete
négyzetében.
A fűben,
a fában,
az idő
kontrollálhatatlan
örvénylésében,
vész el az éden.
Semmi nem marad
Léghajónk
egy óriás
majomkenyérfán
fennakad,
Kétségbeesetten mászunk,
Odaérhetünk-e még,
vagy az idővel
nekünk is végünk?
Kiszakadhatunk-e a pusztulásból?
Néhány maszkura
emelkedik fel,
most a Nap Kövéről,
és hangtalan vádol.
Eltékozoltuk mindenünk,
van-e még
miről
számot adnunk?
És kinek?
Az idő,
ez a szeszélyes,
tarka
pillangó,
most ellebeg.
5. Hajnali áhítat
És most elmondom neked
a reggeleket.
Félig álomban,
félig ébren tapogatlak:
megvagy-e még?
S az utcán
zörögnek már a tejeskocsik.
nyikorognak a redőnyök,
Nyitnak már az üzletek,
A verőfényben,
az eget bámulják,
hasukat vakarva
az árusok.
Nyugtalanok a párizsi pékek.
Visszhangoznak
a régi nevetések.
Tombol a nap.
A képzelet
dühöngve keres
egy üres teret,
egy zugot,
ahol ellehetünk
arra a kevés időre.
amely
az Azték Kalendárium szerint
még megmaradt.
Elvarázsol a kábulat.
Tested eltévedt hajó,
úszik a fényben,
S feltündököl a Nap Köve.
Malevics rajza,
a másolat másolata.
Hisz ő sem járhatott
még a múzeumban,
nem láthatta,
a Zócalo kövezése során
előkerülő,
3,34 méter átmérőjű,
és 24 tonna súlyú
bazalt monolitot.
Kihívó kőtitok.
Szigorú rendben
hieroglifek
és furcsa,
álarcos alakok
imádják,
a titokzatosan megjelenő,
ötödik napot.
Nem!
Malevics sem járt Mexikóban,
színes rajzai
egy másolat átélt,
bravúrosan újjáteremtett
másolatai.
"Az ideogrammák - magyarázza
s ezeket,
ki tudja miért,
világoskékkel festette ki -
a világ negyedik mozgását képviselik.
De nem mondja el,
hogy ez mi lehet?
És tovább dühöng,
magyarázatokat,
réseket,
kibúvókat,
rejtekutakat
keres a képzelet.
Álmomban látom a kőlapot,
az alakok között vagyok,
benne a Nap Kövében.
Mellettem
két hangya
vonszol
egy döglegyet,
az elveszett boly felé.
A nap most megremeg,
Az idő örvénylik,
Ismét hallom
felcsapó nevetésedet.
Pörögnek az idő körei.
Soha be nem préselheti,
mint könyvbe virágot,
havasi gyopárt,
törvényei közé,
számításai rendszerébe
a Naptár.
S távolabb,
említettem,
néhány méhkaptár
mozog.
Hallszik
a mindent lebíró
zümmögés,
s a fényben,
az ötödik nap
szikrázó fényében,
a négy eltűnt
Napra emlékezünk.
Ennyi marad nekünk!
Mit tehetünk?
Bámuljuk
a napéjegyenlőség
lila jelét,
a hold zöld,
a napfogyatkozások
vörös jegyeit.
Léna átölel.
Emlékezik.
Hogy mért éppen ezeket
a színeket
választotta Malevics?
Hiszen ő,
egy fekete-fehér
rajzot másolt.
S bizarr kedvében
minket ide áttolt.
Felébredek.
Az idő kőarca nem tűnik el.
S a párizsi nap fényében
meztelen tested felragyog.
A peterhofi park ősfái közé
csábítanak az árnyalatok.
Sétálunk megint városunkban,
bennünk van,
mint bogár a borostyánban.
Dühöng a Béke,
nem is volt háború,
nem veszett el a haza,
s emlékezetünk zugaiban,
minden megvan még,
izzón és elevenen.
Vagy mindezt,
melletted fekve,
csak elképzelem,
a manzárdszobánkban,
eltévedve az
Azték Naptárban,
ébredő testedre éhesen?
+ A versciklus valamikor 1920 tavaszán íródhatott, még Párizsban. Akkoriban kezdte foglalkoztatni nagyapámat a hazatelepedés gondolata, de nehezen tudtak dönteni, megbabonázta őket a háború utáni világ mámora, a szabadság igézete... A ciklus megértéséhez Malevicsról is szólni kell, akivel nagyapa a háború alatt és után baráti kapcsolatban állt, a festő illusztrálta első, Üvegvilág című kis példányszámban megjelenő könyvét is s művei kétségtelenül felszabadítóan hatottak a fiatal költőre, hiszen idősebb barátja, miután elkészítette a rajzokat a verses füzethez, utána sem hagyta abba és Üvegvilág címen egy sajátos rajzsorozatot is készített, darabjaihoz nagyapám szintén megírta a maga veseit... A Nap Köve című színes litográfiai is nagy hatással voltak nagyapámra, a versciklus ismeretében talán nem is kell hangsúlyozni miért...Barátságuk - Malevics hazatelepedése után - a művész is Szentpéterváron telepedett le - sem szakadt meg, s utána is több képéhez, rajzához írt verseket. - Tatjána Bogdanova
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
