Csehy Zoltán


A krummbachtali fürdő


A krummbachtali  fürdőmedencéből madarak isznak.
Nem járnak ide fürdőzők,
nudisták vagy motorosok. A rozsdás kapu mögött
szittyó, káka, gaz. És virág: kék szirmába
rovar merül. A természet visszaveszi
a málló medencét. És a mitológia is:
alsórendű najádok komikus
nyugdíjasotthona ez, vagy
inkább klinika, halk elfekvő, szanatórium.
A drótkerítés mögül nézem
a rajzást, átizzadt trikómmal
törölgetem magam, valami készül,
érzem a magzatvíz szagát.    



Nagyapámék


Nagyapámék családja is így beszélt,
pontosan ezt a lehetetlen dialektust,
amit itt, Stuttgart környékén, s ha maradnak
németek, meghagyják a nevükben az umlautot,
nem adják anyámat szlovák iskolába,
és most ezt a verset is németül írom.
Nem tudom, mitől féltek
a nyomorult háborús bűnösök,
hogy mért nem merték
bevállalni a nagy kalandot,
hogy akár egyetlen bőrönddel is, de
azok legyenek, akik.
Folyton jöhetett valami, szerelem, halál,
hatalmas érzelmek, váratlan, menetrenden kívüli
vonatok, melyek
reménytelenül összezavarják az embert,
legyen bár a legracionálisabb német is.



Boszorkány


Ez a délszláv nő örökké egy vasútállomáson ül,
roppant csomagokkal véve körbe,
koffer, kalapdoboz, retikül,
más férfiakra és más nőkre vár.
S ha felemeli a mutatóujját,
vihart gerjeszt, mint valami egzotikus isten,
akinek nem árt párzás, abortusz, leszbikus hajlam.
És pörögni kezd a pályaudvar órája,
és a vonatok összezavarodnak,
a kalauzok a lépcsőkön ülnek, és
a vágányokra lógatják a lábukat, vagy
óráik tébolyában gyönyörködnek.

És ő szépnek, meztelenek látja őket
s hisz benne, hogy leválaszthatók a vonatról,
hogy az állomásépület nélkül is léteznek,
hogy tovább rajzolhat a testükre
a kék tűvel, hogy megjelölheti őket
olyan jelekkel, melyeken csak ő tud eligazodni,
hogy megnyomoríthatja őket vagy
átejtheti a képzeleten túlra, mint mikor öccse
villanyvonataival játszott a karácsonyfa alatt.



Néha


Az embernek néha ki kell
mennie a kastélyból, vagy
legalább poshadt almákat kell dugnia az ágya alá,
ahogy Schiller szokta.
Leülni a koldus mellé,
férfiasan tűrni a ribanc szájszagát,
a kukázóban gyönyörködni, ahogy
hosszú botjával a szemétgödörben
kotorász. Látni, ahogy a vodkától
részeg orosz vendégmunkás a metróülésre
okádik. Észrevenni a vért. Megint elmenni
a spanyolokkal a sztriptízbárba,
megnézni a rúdra feszülő tripperes szláv csajokat,
kiruccanni a legocsmányabb, fajtalan
fürdőbe, vagy a naiv nudisták közé,
akik olyan közel állnak hozzám,
sokszorosan túllépni a megengedett sebességet,
és falnak rohanni a motorral,
végignézni egy halva szülést,
látni egy bennégett gyereket,
vagy legalább rutinos verekedést provokálni a sörkertben.
Nincs más lehetőség, az embernek néha ki kell
mennie a kastélyból.    



Vízi nimfák


Ein Abend über Wassernymphen,
ez a nekünk való,
beülni a cannstatti fürdőbe, és Satie-t hallgatni,
vagy Jürgen Grözingert.  
DJ Gagarinót, és bámulni
a fényekkel megvilágított hangzást,
ahogy többre értékeli a testünk, mint illenék.
Egy diszkrét csobbanás, halk csluppanás,
a kéz indiszkrét mozgása a vízben,
a meztelenség kivághatatlan kockái,
és a vízi nimfák,
katonái egy szigorú mitológiának,
akik mindenütt ott vannak,
és akik dögcédulát hordanak a nyakukban,
hogy hősi haláluk után is azonosítható maradjon
elgyötört, szépséges, kiszolgáltatott tetemük.



Megjelent a 2012/1-es Bárkában.