Győrei Zsolt

A Velemi Névtelenről

A régi magyar irodalom jelentős lírikusának sem születési, sem halálozási dátumát nem ismerjük pontosan - ilyesformán akár Velemi Évtelennek is nevezhetnénk. A 16. század első felében élt és alkotott Nyugat-Magyarországon, jelen volt Kőszeg ostrománál is. Noha szívesen alkalmaz ütemhangsúlyos verselést (In laudem praeputorium című, feltehetően korai Muhadzser-fordítását például a később Balassiról elnevezett strófákban írja!), egyik versében Sylvester Jánossal közös leleményének tulajdonítja a klasszikus időmérték meghonosítását. Nyilván ezért is esett rosszul neki, hogy Sylvester, immár újszigeti nyomdászként - pajzánságukra és istentelenségükre hivatkozva - megtagadta verseinek kinyomtatását. A kortárs nyugati líra formáit meglepő magabiztossággal felhasználó Névtelen költeményei így kéziratos formában lappangtak a Codex Meci lapjai közt. A sokáig rejtélyes kódexnév titka végül kitudódott: a Meci a latin maecum (azaz velem) kifejezés genitivusi formája, így sikerült a kódex és a benne felbukkanó költő szűkebb pátriájaként Velem községet megjelölni. Miközben folytatjuk a kutatást az életmű esetleg még fennmaradt darabjai és a pontos életrajzi adatok után, az eddig fellelt harmincnégy versből közlünk párat.

Kettőspontok

Van kebel, mi apró-cseprő,

Ám a csücske friss szamóca,

Ha ízleled: felmered,

Majd' megböki nyelvedet,

Lédús bogyó lesz a szeplő,

S fölizzik kedved kanóca.

Valljuk fennen: nincs baj itt!

Nem kell csupa csupor, korsó,

Harapjuk - mind cukorborsó -

Apró mellek bimbait!

Van cici nagy, barna pöttyel...

Ha húzzák a gráci lutrit,

S bizton érzed: te nyered,

Úgy izzad a tenyered,

Ha ráteszed, s a pötty fölkel,

Nagy-hirtelen ráncba ugrik.

Valljuk fennen: nincs baj itt!

Nem kell csupa csupor, korsó,

Harapjuk - mind cukorborsó -

Apró mellek bimbait!

Van halvány, mi elsetétül,

Van, mi tű lesz, van, mi gyűszű,

Van, mi megnő, mint a hold,

Vagy árkuson tintafolt,

Van kemény, mi lággyá békül -

Ajkra, magyar! Amíg győzzük!

Valljuk fennen: nincs baj itt!

Nem kell csupa csupor, korsó,

Harapjuk - mind cukorborsó -

Apró mellek bimbait!

Czakó Kata balladája

A nyári hajnalon homályos zug a fészer,

A földön minta fut: pár fényes, ferde csík.

Túlról hátsó falát ijedten verdesik

Az ébredő tikok. (Nem jó álmodni késsel!)

Ha eljött: nem hagyom, ha kényszer kell, ha szépszer!

A szája, mint a kút - bandzsán fölé hajoltam...

Nem is nyit ránk, ha lát szegény, vak ótata,

De nem lát, s ránk nyitott - tojásért ment az ólba:

Először így nem lett enyém Czakó Kata!

Halottra sohse hűlt reményt rajzolva szikráz

A pörge korcsolya fehér, fagyott tavon.

Forog velem, nevet, húzhatom-vonhatom,

Terelnem is szabad a partig: ott, alig száz

Lépésre ki-bedűlt falakkal vár a kisház,

S forralt bor korsaja, egy asztal, rakva jóval,

Egy puha kerevet... És vár a sóhaja!

Beléptünk, s ránk szakadt a ház! Nyakamba' hóval

Hetedszer így nem lett enyém Czakó Kata!

Kardvágás-keskenyen, skarlátszínben világít -

A hold szemét lesem, míg elfekszem hanyatt.

A meggyújtott kepék lángolnak, mint a nap.

Soká késett. S mikor lassan elért a számig,

A széna-fekhelyen ránk zúdultak a szpáhik.

Fetrengek véresen feléje, hátha él még.

Megbillentem fejét. Hátrahull holt haja.

A szája tárt sikoly. Foga közt dárdanyél-vég.

Utolszor így nem lett enyém Czakó Kata.

A bőr alatt lakik, mint jég alatt a pisztráng,

Palánta hó alatt s a hold alatt a csend.

Hiánya undorít, akár a csecsre kent

Beléndek zöld leve, hogy ellökött a pesztrám.

Mint csúszós csopakit, kortyolom néha tisztán,

Mint fácánmadarat, zabálom őt a tálról.

S midőn az úton int új, izgató csata,

Fülemben nyög neve, liheg, buján viháncol:

Czakó Kata, enyém-se-volt Czakó Kata...

A nyoszolya dicsérete

Van úgy: az ember, hirtelen hevében,

Egy sziklaszirten töcsköl,

Avagy, ha éppen ott mered a pöcs föl,

Egy sombokor tövében.

Van úgy, hogy jókor jő egy szénaboglya,

Vagy egy bitang dereglye,

Templomban szekrény, benne szent ereklye,

Útfélen vén saroglya.

Mégis: kiket mozdít e tettvágy,

Azoknak legjobb a vetett ágy.

A zsombokon pogány muri a fekvés:

Csalán bök, szúr a torzsa,

A fű alatt hideg víz lakta tócsa,

A hátadon: rekettyés.

A templomban meg rád borul a tömjén,

Út mentén jár a hangya,

Férgektől hemzseg az arany kalangya,

Folyón leránt az örvény.

Kik szőröst-bőröst dugnak össze,

Csinálják azt dunna közte!

Megjelent a 2011/6-os Bárkában.