Győrei Zsolt
A Velemi Névtelenről
A régi magyar irodalom jelentős lírikusának sem születési, sem halálozási dátumát nem ismerjük pontosan - ilyesformán akár Velemi Évtelennek is nevezhetnénk. A 16. század első felében élt és alkotott Nyugat-Magyarországon, jelen volt Kőszeg ostrománál is. Noha szívesen alkalmaz ütemhangsúlyos verselést (In laudem praeputorium című, feltehetően korai Muhadzser-fordítását például a később Balassiról elnevezett strófákban írja!), egyik versében Sylvester Jánossal közös leleményének tulajdonítja a klasszikus időmérték meghonosítását. Nyilván ezért is esett rosszul neki, hogy Sylvester, immár újszigeti nyomdászként - pajzánságukra és istentelenségükre hivatkozva - megtagadta verseinek kinyomtatását. A kortárs nyugati líra formáit meglepő magabiztossággal felhasználó Névtelen költeményei így kéziratos formában lappangtak a Codex Meci lapjai közt. A sokáig rejtélyes kódexnév titka végül kitudódott: a Meci a latin maecum (azaz velem) kifejezés genitivusi formája, így sikerült a kódex és a benne felbukkanó költő szűkebb pátriájaként Velem községet megjelölni. Miközben folytatjuk a kutatást az életmű esetleg még fennmaradt darabjai és a pontos életrajzi adatok után, az eddig fellelt harmincnégy versből közlünk párat.
Kettőspontok
Van kebel, mi apró-cseprő,
Ám a csücske friss szamóca,
Ha ízleled: felmered,
Majd' megböki nyelvedet,
Lédús bogyó lesz a szeplő,
S fölizzik kedved kanóca.
Valljuk fennen: nincs baj itt!
Nem kell csupa csupor, korsó,
Harapjuk - mind cukorborsó -
Apró mellek bimbait!
Van cici nagy, barna pöttyel...
Ha húzzák a gráci lutrit,
S bizton érzed: te nyered,
Úgy izzad a tenyered,
Ha ráteszed, s a pötty fölkel,
Nagy-hirtelen ráncba ugrik.
Valljuk fennen: nincs baj itt!
Nem kell csupa csupor, korsó,
Harapjuk - mind cukorborsó -
Apró mellek bimbait!
Van halvány, mi elsetétül,
Van, mi tű lesz, van, mi gyűszű,
Van, mi megnő, mint a hold,
Vagy árkuson tintafolt,
Van kemény, mi lággyá békül -
Ajkra, magyar! Amíg győzzük!
Valljuk fennen: nincs baj itt!
Nem kell csupa csupor, korsó,
Harapjuk - mind cukorborsó -
Apró mellek bimbait!
A nyári hajnalon homályos zug a fészer,
A földön minta fut: pár fényes, ferde csík.
Túlról hátsó falát ijedten verdesik
Az ébredő tikok. (Nem jó álmodni késsel!)
Ha eljött: nem hagyom, ha kényszer kell, ha szépszer!
A szája, mint a kút - bandzsán fölé hajoltam...
Nem is nyit ránk, ha lát szegény, vak ótata,
De nem lát, s ránk nyitott - tojásért ment az ólba:
Először így nem lett enyém Czakó Kata!
Halottra sohse hűlt reményt rajzolva szikráz
A pörge korcsolya fehér, fagyott tavon.
Forog velem, nevet, húzhatom-vonhatom,
Terelnem is szabad a partig: ott, alig száz
Lépésre ki-bedűlt falakkal vár a kisház,
S forralt bor korsaja, egy asztal, rakva jóval,
Egy puha kerevet... És vár a sóhaja!
Beléptünk, s ránk szakadt a ház! Nyakamba' hóval
Hetedszer így nem lett enyém Czakó Kata!
Kardvágás-keskenyen, skarlátszínben világít -
A hold szemét lesem, míg elfekszem hanyatt.
A meggyújtott kepék lángolnak, mint a nap.
Soká késett. S mikor lassan elért a számig,
A széna-fekhelyen ránk zúdultak a szpáhik.
Fetrengek véresen feléje, hátha él még.
Megbillentem fejét. Hátrahull holt haja.
A szája tárt sikoly. Foga közt dárdanyél-vég.
Utolszor így nem lett enyém Czakó Kata.
A bőr alatt lakik, mint jég alatt a pisztráng,
Palánta hó alatt s a hold alatt a csend.
Hiánya undorít, akár a csecsre kent
Beléndek zöld leve, hogy ellökött a pesztrám.
Mint csúszós csopakit, kortyolom néha tisztán,
Mint fácánmadarat, zabálom őt a tálról.
S midőn az úton int új, izgató csata,
Fülemben nyög neve, liheg, buján viháncol:
Czakó Kata, enyém-se-volt Czakó Kata...
A nyoszolya dicsérete
Van úgy: az ember, hirtelen hevében,
Egy sziklaszirten töcsköl,
Avagy, ha éppen ott mered a pöcs föl,
Egy sombokor tövében.
Van úgy, hogy jókor jő egy szénaboglya,
Vagy egy bitang dereglye,
Templomban szekrény, benne szent ereklye,
Útfélen vén saroglya.
Mégis: kiket mozdít e tettvágy,
Azoknak legjobb a vetett ágy.
A zsombokon pogány muri a fekvés:
Csalán bök, szúr a torzsa,
A fű alatt hideg víz lakta tócsa,
A hátadon: rekettyés.
A templomban meg rád borul a tömjén,
Út mentén jár a hangya,
Férgektől hemzseg az arany kalangya,
Folyón leránt az örvény.
Kik szőröst-bőröst dugnak össze,
Csinálják azt dunna közte!
Megjelent a 2011/6-os Bárkában.
