Eszteró István

Paródiák

Farkas Árpád

Az árgyéli hóhullás költője, aki előre köszön a hóembereknek, és nyáron is Jézuskát vet hébe-hóba. Mint az orra bukottak hegedőse Európa ablakai alatt elhúzta a Kiment a ház az ablakon gondolati nótáját a függönnyel együtt. A forradalom hajnalhasadásán látnia kellett, hogy lőttek a versnek, de ő állva maradt. A Háromszéket is állva szerkeszti, sörözéskor is inkább melléül.
Köteteiből: Nyárfahurok, Sztrájkoló hóhányók, Ajánlás magam transzszilvánkáknak.

Jegenyekör(1971), Alagutak a hóban(1979), Erdélyi asszonyok(2002)

 

 

Ó, árdéli

Ti jég karcolta férfiarcok morca,
a pofacsonton térkép ránca ráng,
itt vérbe fagyva borzong zordon torka,
s a holdszelet süvítő bumeráng,

merre barlang barnít, bélvég vége
bokrosul bokrok marjuló tövén,
bütykös ujjak, ne bambulj a kézre,
szétmorzsolja golyódat mord gyökér,

horpadt domb bordája foszforeszkál,
mordulva hördül porcra horda szél,
jégfogsorát vacogtatva testál
vad korcra horzsolt torkával a tél.

 

 

Csipogó csillagok

 

Csattog a szélben a csillagok érce,
élezi csipogónk csikorgó idő,
fiúk, ti volt csibék, lesztek a mérce,
a csőrötök éle disznókat ölő,

poroszka utakon torozva
kotló alá ne bújjunk Indiákig,
faláska pálinkát borozva
Duromó előtt a térdre rogyásig,

tarajunk már lobban skarlátvörösben,
köles, a lenmag ne ülje begyetek,
kies szemétdomb csúcsaira röppen
a kakas, amely szárnyalni született,

tán még emlékeztek a csirkeházra,
kit érdekelne a tyúkszaros élet,
harsány kakaskürt egyszerre kirázza
a pihék közt lapuló képességet,

ahol a jövő nekünk kapirgálja
a szemek szemét , ne felejts tojózni
tarkón ragadva, amikor ódája
készen a kényes ormon leguggolni,

tollazatunkból ki nem vetkőztet
csahos kutya- és macskaperlekedés,
a sok szárnyas még disznót is legyőzhet,
ez a kukorékunk, és nem is kevés,

a mi csőrünk az elevenbe vág ma,
amilyen nem volt baromfiudvaron,
az égre majd csipogó csillag-lárma
röppen, akár egy regiment luftballon,

ugye, kokas, be egyikőnk se tojik,
mert szapora a disznószaporulat,
nem fog röhögni rajtunk Durumó itt,
mint falu rosszát, kutya meg nem ugat.

 

Király László

Anyanyelvének ízlelőbimbóit szülőfalujából, a sóváradi sóhivatalból hozta magával, és azóta rendületlenül öntözi, locsolja világraszóló örömében és bánatában. A fiatal nemzedék családon belül és kívül nem győz felnőni hozzá. Csak megy a sóhegyen kinyújtott kézzel a lepkék után azt hajtogatva, hogy „Ecca me!". Ha versírás közben rákönyököl a Csomolungma sarkára, összekoccannak a világ poharai, és megbillen az évezred sótartóstul.
Köteteiből: Puskaporos dáridó, Pattogó rigmus, Koccintsunk csak.

Vadásztánc(1967), A költő égő asztala(1986), A Csomolungma-bár(2001)

 

 

 

Tányocska, galambocskám
Írta: Nyezna Nyeznakovics

 

Tányocska, mikor láttalak a menzán,
tűzcsóvás csókokat fújdogált a nap
a csajkádra, a légben megállt kanalad,
te vagy azóta örök Seheredzám,

nem tett túl dudádon egy csúcs se Urálon,
hajad Volgája, a Volga hajája
szőkén hömpölygött a hidak alája,
ahol utolért gyakorta az álom,

mikor farkas szőrű éjeken által
űztek minket, mint bolháknak seregét,
kik álmainkat körmükön nyomták szét,
s te mellemre fagytál zúzmarás szájjal

harsogva versem a ködön keresztül
a visszhangtalan szörnyű éjszakába,
mint tank lövell süket Szibériába,
s egymást hernyótalpunk tapizta veszettül,

őrült gomolygásban a sztálini vodka
amerre népet választott magának,
nem jut babér ott Pablo Nerudának,
vad ifjú zseninek kiszárad torka,

de ujjad hős bizsergetésére
leolvadt rólam a nadrág, a kabát,
s végre meghúzhattam az üveg nyakát
az ötágú ármányok vesztére.

Láttalak a menzán Tomszkban, Irkutszkban,
hajad is alig, dárágoj Szmirnova,
fényes szuronyom kicsorbult, ó, hova
fagyhatnánk ebben a mai cirkuszban?

 

 

Nagymosás

 

Még ennyi rongyot a világon
nem látott senki egy rakáson,
a mosógép fonott kalácsba
tekeri, löki, mélybe rántja
gazdástul, lám, már fuldokolva
merül alá sötét pokolba,
majd felleget is elkapdosva
dobálja feljebb, nyúzza, mossa,
hol tótágasban Rózsi, Trézi
fonákjáról az eget nézi,
szennyesbe gyűrve évszázadok
öklendezik a szutykos habot,
telek- s nyaraknak boldog őse,
a rokona vagy ismerőse
a rongyhegyeken hanyatt-homlok
keringőznek, mint a bolondok,
hol egy barát, hol egy ellenség,
a szennyesére nincsen mentség,
piszkos bandája, mindjárt hányok
mosóport pár lapáttal rátok,
Duna, Szamos már kiszikkadna,
Ágnes asszony is kinyiffanna
pár perc alatt itt, nemhogy évek
fehér hajához kellenének,
forog, akár a malomkerék,
felfalja a mocskot a derék,
magam is benne nyakig..
s lettem hófehér, takaros.

 

 

Kenéz Ferenc

Nagyszalontáról indul kiforrt költőként eperpálinkával és egy darab mangalica szalonnával. Egy azóta elkallódott színházi távcsővel felmérte, hogy érdemes-e az álmok utcáján végigmenni, de sajnos rosszul. A szülőföld- s egyéb kultuszok idején ellenverseket írt, ezért Szalonta és környéke messzire kiutalta. Előre látomásos versépítményei szabadlábon védekeznek az utólag hozzáírt magyarázatokkal.
Köteteiből: Homokos bagázsi, Fejemre landolok, Égi szexepil

Homok a bőröndben(1972) Vigyázzállásból fejállásba(1978) Angyalszőr(2004)

 

 

Patyolat utcában

 

Én szinte óvodás, te szinte óvodás,
letértünk a kijelölt nagyútról,
Patyolat utcában tócsák és sártenger,
előbb az uzsonnát megeszegettük,
alig csúszott le a szorongó falat,
és felszálltunk, mint pitypangok az égbe
tetőtől talpig anyaszült meztelen,
pucér fenekünk nézte a nagyszünet,
a bagózó trafikos néni, messzelátóval
a KISZ-bizottság első titkára,
a Munkás-Paraszt Szövetség plakátja,
és megbámult Gagarin elvtárs is
az űrben, ahol nyitva minden ablak,
míg befüggönyöztük jóságos felhőkkel,
a napot és a holdat habos fodrai közt
valahogy sikerült összeterelgetni,
s patyolat lepedőn kivérzett csillagod.

 

 

Száműzetve

 

Ültünk tehát szép körben az asztal körül odafenn
egy torony gombján egyensúlyozva a múlt, jelen
és a jövő között, lábunk alatt fű nőtt, zöld kertek,

mikor megszólaltak a harangok, már szinte
elrepültünk, oly súlytalan volt testünk, lelkünk,
a fűbe fogózkodtunk nagyokat nevetve

a földhöz ragadt álmokon itt fenn a magasban,
a mi külön kis bearanyozott földünkön, ahol
nem nyugodott le a nap, és nem aludt el senki,

úgy is olyan rövid az élet, minek átaludni felét,
nagyokat kortyoltunk a levegőből habzó éggel
a tetején, megrészegedtünk a csillagok közelétől,

amelyek ott bugyborékoltak az orrunk előtt,
mikor valaki rávizelt egy fűszálra, amitől
a többi is kiszáradt az utolsó szálig,

megritkult körül a levegő, akkor már mindenki
aggódni kezdett fennkölt magasságunkért, pedig
nem is azzal volt baj, egyik, másik közülünk

rendhagyó módon mély álomba zuhant, végül
egybehangzó horkolásunktól nem hallatszottak
a harangok sem már, eltűnt a toronygomb,

rémülten vettük észre, hogy egy félholdon
csücsülünk nyakig holdporosan, szem víz
és levegő nélkül, kicserélték alattunk a földet

holdra, ahol hatszor könnyebbek lettünk volna,
de mi nem a NASA-űrprogrammal kerültünk fel,
így sürgősen rá kellett ébredni a valóságra, mert

különben még most is egy üres sörösüvegekkel
teli asztal alatt húznánk mindannyian a lóbőrt.

Megjelent a 2011/4-es Bárkában.

 

---