Géczi János
The end
Tengere mélyén vízgödröt
ás a nő- és fiúrája,
jusson nekik történet is,
s románcuknak szép lakása
fölépüljön, mint a partnak
habtól csipkés kőszegélye,
fövenyjáró hullámlánynak
tarajos hullámlegénye.
A vízen szétfut, elterül
a naplemente olaja,
újra és újra felmerül
a szikla nedves homloka,
legyen térség hova lépni
s fogadni lehet ott az éjt.
Az apály hozzátesz a
szigethez egy ölnyi szegélyt,
hol -hallható s meglátható
friss holdfényben feredő
legényhullám és fakadó,
kislányka korú vízredő.
A suttogás, a vallomás,
a moccanás, a csobbanás,
szerelmük lázmagas egén
parázsló a csillagrakás.
Históriával kiegészül
a két rája. Omlik rájuk,
mint az áldás, újra épül,
s hol van, hol nincs jó lakásuk.
Így elél a fiú- és a
lányhullám történetünkkel
s leírja partjára a tenger
nap-nap őket gyögybetűkkel.
Utószó:
Elfogy a szó egyszer, vége.
Itt a lélek. S nehezéke.
Töpreng az Úr a víz felett.
Reggeledett. Esteledett.
Akvarell
Az ember átkel, pusztaságon, a sorsán,
elmozdul, miként nézőpont, s
legfeljebb ha felismeri a löszbabát,
az aranyszínű eret, a jókívánságot.
Valószerűség váltakozik valótlannal,
s egyre több az alkony,
amelyben két gázlómadár közt hosszúra nyújtott a csend.
Városok emelkednek, ahogyan rémálmok.
Birodalmak pusztulnak el. Rögzíti az egyedit.
Retinára fest, levegőbe mond, sötétre hason fekszik.
Mit neki öröklét, elég számára az égbolt remek arca,
a vastagon felrakott , szilaj ajak.
Mestersége révén, ha vonalat rajzol fel, szeszélyest bár,
folytatódik onnan, hol véget ér a kék papír.
Birtokolja a végtelent. Szakadatlan
folytatódik a világ, mint a hős sorsa az elbeszélésben,
a rekkenő hőség, a messzi hegy fölött, s keletre a rezge levegő.
A lehetőség, mely mikroszkóp alatt mutatja
a hernyómozgást. A vízfestékkép a láthatáron
alágördülő napkorongról. A tekintetről, mely megakad
a szekérnyomon.
A hegy kettős púpját figyelembe véve, a felhők körvonalát,
a penészzöld zuzmót, bizonyos, mi a változatlan.
Megjelent a 2011/4-es Bárkában.
