Versek

 

 

Csík Mónika


Hattyúnyakú


hattyúnyakúhattyúnyakúhattyúnyakú,

suttogja megállás nélkül, szertefoszlok a

magánhangzók dallama, ahogy vállam

pórusaiba csorgatja bele e vég nélküli

összefonódó betűsort, akár egy csontszín

gyöngykaláris, keretezi nyakam az apró

csókokat összefűző szólánc, szánalmas,

kopottas ékem, szemhéjam mögött zergék,

fürge nyulak vágtáznak, rét füve sarjad,

harmat gyűlik narancsos pírban ázó bibéken,

vidéken közelebb érzed magad az éghez,

a felhők bögrekékek, s a lég mint nagymama

tojáspamacsokkal díszített madártej-tökélye,

fahéjillat, cukros-habos gyerekkorhangulat,

indulnék a dűlőút felé, le a völgybe, túl

a töltés gyepén, a rozsdára váltó akácoson,

könnyű, nyári ruhában, pőre talppal, tarló,

lándzsás útifű okozta szúrásoktól bicegve,

mégis könnyedén, szilaj nekilendüléssel,de

visszaránt a hang, hattyúnyakúhattyúnyakú,

kitartó alapossággal nyálazza nyaki ütőerem,

kulcscsonttól cimpáig siklik a nyelve az állnál

fordul, le a nyelőcső mentén, kis kitérő balra

majd visszakanyarodva újra le, pattan a gomb,

a fölső kettőt tépi, fiam sportkupájának ütődik

az egyik letörött gombdarab, óriási csecsemő

csüng a mellemen, cuppog, ó alakú szája

összeforr bimbóm udvarával, kopasz fejtető

emelkedik, süllyed, szortyogó dugattyú, szabad

kezével markol, dagaszt, mellem kenyértészta,

bordám súrolófa, köldököm csésze, a fény

aranyhomokként szitál át a redőnyréseken,

végigfut komódon, széken, slingelt terítőn,

ágytakarón, tükrön, megül a sarkok szegletében,

önmagukon nőnek túl az árnyak, összefolyik

komód, terítő, tükör, szék, csésze, lepedő hava

vakít, gyűrődései kereteznek mintsem rejtenének,

damaszton nyugvó kézfejek, karomszerű ujjak

vércseként tépik ki bőröm alól a napi betevőt,

porhanyós húsú préda, ingerlő, tápláló étek,

záruló szemhéjam mögött szurokszín félhold,

körmei tövének sötét, ragacsos gépzsírkarikája


Kafka a metrón


a sárgánál legjobb vadászni, a piros és kék

személytelen, nincs bennük lélek, de ez,

mindössze tizenhat lépcsőnyi mélyen

egészen más, a váró csempézett, családias,

cikornyásan faragott támlájúak a padok,

úgy huppanhatsz rájuk, mint díványra

otthon, csak lavór víz nincs, reggeli lapok

eltapodott foszlányait viszi a szél, a huzat,

amit az alagút lehel ki, bársonyos, cirógató,

megborzongatja bőröd, belekap arcvized

fenyőillatába, susogtatja kabátod szárnyát,

megbillenti viseltesre hordott posztókalapod,

a bemondóhang is ismerős, gyönyörűek, szinte

görögnek az ö-k, ahogy kimondja, Károly körönd,

a szerelvény mindig hármat sípol, mielőtt táruló

szájából kicsoszognának poros férfibakancsok,

kitipegnének tűsarkú, élénk kis körömcipők,

nézed a lábakat, finom szövésű harisnyanadrágok

rejtette bokákat, vádlik ívét, szoknyák libbenő

korcát, ahogy láttatnak combot, térdhajlatot,

latolgatsz, mustrálsz, méregetsz, megkísérled

kiválasztani az aznapit, akiben ott sejlik egy andalgós

délután, csésze kávé, intim kézszorítás lehetősége,

aki kérdezgetne, akit érdekelnél, akinek

megmutathatnád éjszínszép bogárszárnyaid


Hazafelé


az őszi esők után pengeéllé szikkad

a dűlőút megsüppedt pereme, vékony

rőt sebet ejt a csupasz bokán, cakkos

kirojtolot szélű vágást, akár a halárus

fenetlen bontókése, amivel inkább csak

nyúzni lehet a bőrt, elmetélni a halhas

puha zsírszöveteit, akkorára nyitva a

rést, hogy a még langyos zsigerek egy

zuttyanással a halbelesvödörbe omoljanak,

a boka alatti vágás nyomán is nyílik a bőr,

kunkorodik kétfelé, mint a szeméremajkak,

vagy a halak kikapart, tátongó hasa, az

első vércsepp nagy sokára serken csak,

végigfut a rojtos sebszélen, megül az inak

fakuló halhússzín szálai közt, majd vegyül

az oda-odacsapódó sárral, gyöngysorszerűen

épülnek egymásra az apró vér- és sárgöbök,

hamar szikkadnak, ahogy a dűlőút pereme

is az őszi esők után, öreg kosok lába ilyen

a rászáradt birkaganéjtól, cserepes és

levakarhatatlan, nyűgös így a járás, minden

lépésnél sajdul, zihál a tüdő, legalább a botra

rá lehetne támaszkodni, de a sarki ivóban

fogták, hitelbe, amíg a rovásokat le nem

törlik a hónap végén, addig marad a bicegés, a

tántorgó, botló léptek, a homlok nyirkát felissza

a könyökben pecsétes orkánkabát, csak itt a végén

ez a kaptató ne lenne, túlnan, az akácostól már

sejlenek a szomszéd kidőlt kerítésének lécei




Megjelent a 2011/3-as Bárkában.



Főoldal

2011. július 22.
Magyary Ágnes tárcáiKollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcáiZsille Gábor tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Merkószki Csilla: Innen folytatjukHerbert Fruzsina: Főpróba
Tóth Krisztina: BetonútNádasdy Ádám: Na, felnőttekJenei Gyula verseiNagy Koppány Zsolt: Bocsánat, uram
Bíró Szabolcs: Égi menedzser – Ozzy Osbourne emlékéreAknai Péter: RuhatáramTakács Zsuzsa: Telefon, Halál és megdicsőülés, Méltó távozás Kovács Dominik−Kovács Viktor: Csirkevész
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Bekescsaba.jpgnka-logo_v4.pngmka_logo_mk_logo.pngpk__-logo_hun-01.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg