Csík Mónika
Hattyúnyakú
hattyúnyakúhattyúnyakúhattyúnyakú,
suttogja megállás nélkül, szertefoszlok a
magánhangzók dallama, ahogy vállam
pórusaiba csorgatja bele e vég nélküli
összefonódó betűsort, akár egy csontszín
gyöngykaláris, keretezi nyakam az apró
csókokat összefűző szólánc, szánalmas,
kopottas ékem, szemhéjam mögött zergék,
fürge nyulak vágtáznak, rét füve sarjad,
harmat gyűlik narancsos pírban ázó bibéken,
vidéken közelebb érzed magad az éghez,
a felhők bögrekékek, s a lég mint nagymama
tojáspamacsokkal díszített madártej-tökélye,
fahéjillat, cukros-habos gyerekkorhangulat,
indulnék a dűlőút felé, le a völgybe, túl
a töltés gyepén, a rozsdára váltó akácoson,
könnyű, nyári ruhában, pőre talppal, tarló,
lándzsás útifű okozta szúrásoktól bicegve,
mégis könnyedén, szilaj nekilendüléssel,de
visszaránt a hang, hattyúnyakúhattyúnyakú,
kitartó alapossággal nyálazza nyaki ütőerem,
kulcscsonttól cimpáig siklik a nyelve az állnál
fordul, le a nyelőcső mentén, kis kitérő balra
majd visszakanyarodva újra le, pattan a gomb,
a fölső kettőt tépi, fiam sportkupájának ütődik
az egyik letörött gombdarab, óriási csecsemő
csüng a mellemen, cuppog, ó alakú szája
összeforr bimbóm udvarával, kopasz fejtető
emelkedik, süllyed, szortyogó dugattyú, szabad
kezével markol, dagaszt, mellem kenyértészta,
bordám súrolófa, köldököm csésze, a fény
aranyhomokként szitál át a redőnyréseken,
végigfut komódon, széken, slingelt terítőn,
ágytakarón, tükrön, megül a sarkok szegletében,
önmagukon nőnek túl az árnyak, összefolyik
komód, terítő, tükör, szék, csésze, lepedő hava
vakít, gyűrődései kereteznek mintsem rejtenének,
damaszton nyugvó kézfejek, karomszerű ujjak
vércseként tépik ki bőröm alól a napi betevőt,
porhanyós húsú préda, ingerlő, tápláló étek,
záruló szemhéjam mögött szurokszín félhold,
körmei tövének sötét, ragacsos gépzsírkarikája
Kafka a metrón
a sárgánál legjobb vadászni, a piros és kék
személytelen, nincs bennük lélek, de ez,
mindössze tizenhat lépcsőnyi mélyen
egészen más, a váró csempézett, családias,
cikornyásan faragott támlájúak a padok,
úgy huppanhatsz rájuk, mint díványra
otthon, csak lavór víz nincs, reggeli lapok
eltapodott foszlányait viszi a szél, a huzat,
amit az alagút lehel ki, bársonyos, cirógató,
megborzongatja bőröd, belekap arcvized
fenyőillatába, susogtatja kabátod szárnyát,
megbillenti viseltesre hordott posztókalapod,
a bemondóhang is ismerős, gyönyörűek, szinte
görögnek az ö-k, ahogy kimondja, Károly körönd,
a szerelvény mindig hármat sípol, mielőtt táruló
szájából kicsoszognának poros férfibakancsok,
kitipegnének tűsarkú, élénk kis körömcipők,
nézed a lábakat, finom szövésű harisnyanadrágok
rejtette bokákat, vádlik ívét, szoknyák libbenő
korcát, ahogy láttatnak combot, térdhajlatot,
latolgatsz, mustrálsz, méregetsz, megkísérled
kiválasztani az aznapit, akiben ott sejlik egy andalgós
délután, csésze kávé, intim kézszorítás lehetősége,
aki kérdezgetne, akit érdekelnél, akinek
megmutathatnád éjszínszép bogárszárnyaid
Hazafelé
az őszi esők után pengeéllé szikkad
a dűlőút megsüppedt pereme, vékony
rőt sebet ejt a csupasz bokán, cakkos
kirojtolot szélű vágást, akár a halárus
fenetlen bontókése, amivel inkább csak
nyúzni lehet a bőrt, elmetélni a halhas
puha zsírszöveteit, akkorára nyitva a
rést, hogy a még langyos zsigerek egy
zuttyanással a halbelesvödörbe omoljanak,
a boka alatti vágás nyomán is nyílik a bőr,
kunkorodik kétfelé, mint a szeméremajkak,
vagy a halak kikapart, tátongó hasa, az
első vércsepp nagy sokára serken csak,
végigfut a rojtos sebszélen, megül az inak
fakuló halhússzín szálai közt, majd vegyül
az oda-odacsapódó sárral, gyöngysorszerűen
épülnek egymásra az apró vér- és sárgöbök,
hamar szikkadnak, ahogy a dűlőút pereme
is az őszi esők után, öreg kosok lába ilyen
a rászáradt birkaganéjtól, cserepes és
levakarhatatlan, nyűgös így a járás, minden
lépésnél sajdul, zihál a tüdő, legalább a botra
rá lehetne támaszkodni, de a sarki ivóban
fogták, hitelbe, amíg a rovásokat le nem
törlik a hónap végén, addig marad a bicegés, a
tántorgó, botló léptek, a homlok nyirkát felissza
a könyökben pecsétes orkánkabát, csak itt a végén
ez a kaptató ne lenne, túlnan, az akácostól már
sejlenek a szomszéd kidőlt kerítésének lécei
Megjelent a 2011/3-as Bárkában.
