Versek

 

 

 

 

Karafiáth Orsolya

 

 

Bestiárium: Majális

 

 

Miért jöttél a rétre? Énmiattam?

Hogyan higgyem? Én is véletlenül.

Követhettél ugyan - ösvényt taposva

vergődtem el a karmos fák közül.


Az ujjbegyembe tüske-tű szaladt,

a gallyak éhesen ruhámba kaptak.

De itt vagyok. A friss fű jó vigasz.

Arcom a szélnek, kis sebek a Napnak.


Mondd, hogy követtél. Tudtad, várlak egyre.

Neked szignáltak szétzilált rögök.

Hogy összenőni kéne. Nem nehéz.

Hisz ösztönből kívánlak. Mint a Föld.


Kosár van nálam, étel és ital.

Levél moccan, mással kínál megint.

A háncskosárban izzanak az ízek

Feküdj mellém. Ha már itt vagy te is.

 


 

A bosszú

(részlet)

 


A lány nagyon is tipikus lány volt. Divatosan tépett haj, kissé lenőtt melírcsíkokkal, túl vékonyra szedett szemöldök, kockás kabátka. Jó kis modell, Juli emlékezett rá tavaly télről, a kiárusításról. Fel is próbálta akkor, de úgy érezte, a nagy, fodrosan körbefutó gallér valami alattomos módon tömzsivé teszi. A lányt is tömzsivé tette, de őt láthatóan, - vagy lehet, hogy csak látszólag - ez nem zavarta. Ma még egy falatot nem ettem, mondta, pedig láthatod, szeretek enni...  Juli látta. A lány amúgy nem volt kimondottan kövér, inkább amolyan kis testeske. Olyan husi, de cukin husi. Tizenhét évesen cuki. Persze teli volt pattanásokkal, de hát tizenhét évesen csak az extra-szerencsések nem, és ugyanúgy, mint a többiek, ő is vastag festékréteggel próbálta elfedni a hibákat. Nem valami jó kozmetikumokat használt, biztosan valamelyik tinibutikban vette, gondolta Juli, és a saját festékeire gondolt közben, a méregdrága szarokra, amikkel tele a táskája, és otthon teli a fürdőszobája is. Milyen csinos kis pofija lehetne ennek a lánynak, gondolta még, ha rendesen sminkelné magát. Eszébe jutott, milyen volt ő aznap, mikor először úgy igazán kifestette magát. Ahogy álldogált, épp ennyi idősen, a még rosszabb sminkjében, az anyjától elcsent ragaccsal a fején, egy külvárosi buszmegállóban. És az is, hogyan került oda, arra a negyedik randevúra.

- Te teljesen hülye vagy - mondta Hájnika.

- Miért? Egyszerűen csak nem akarok szűzen leérettségizni. És ez a fiú egészen helyesnek tűnik - felelte Juli.

- Még majdnem két évünk van az érettségiig. Az meg, hogy helyes...  Mint múltkor az a borjú. Ezekre az apróhirdetésekre csak balfaszok válaszolnak.

- Irigykedsz, hogy ennyi levelet kapok, mi? - Juli a táskájában kotorászott - Nézd meg ezt! Ez a fiú helyes lesz, érzem.

Hájnika elkapta a borítékot.

- Most meg ez az új jelszavad? Magyar Tejipari Vállalat? Szellemes. Biztosan azt hiszi, hatalmas csöcseid vannak.

- Szerintem tök jó. Fizsó is azt mondta, pedig ő mindenre húzza csak a száját - Juli is mintha kételkedett volna a jelige frappánsságát illetően, de ezt Hájnika előtt még véletlenül sem akarta kimutatni. - Meg nagyjából mindegy, milyen az álneved. A múltkori, tudod, a Ttotídrof kelél se jött be, pedig az igazán szimbolikus, meg mély volt, meg minden. Végül csak az a metálos újpest-drukker jelentkezett, emlékszel? A hülye, akinek az volt az egyetlen büszkesége, hogy kiütötték az első fogát egy meccsen. Tapogatott meg minden, már az Árpád hídnál.

- Szerintem nem először meséled - vágott közbe Hájni.

- Azt hittem, a Narancsot inkább az olyan normálisak olvassák, mint mi - Juli nem zavartatta magát - még nem tudom, hogyan szűrjem ki az állatokat, de finomítottam a technikán. Most nem lelkiztem a szövegben, nem írtam Nietschét, meg a depit, meg a többi ilyet, csak annyit, hogy keresek valakit, aki szintén a xilites túró rudit szereti. Ez olyan alter, nem?

- Mutasd már - kapta ki végül Hájni a borítékot Juli kezéből. A levél tényleg elég aranyos volt, rövid és legalább olyan alter, amilyenre Juli vágyott:


„Tisztelt Magyar Tejipari Vállalat!

Ha félted a fogadat, egyél xilitest! Ha jót akarsz enni, csak a pöttyös lehet az igazi! Úgy látom téged is megtévesztett az állandó fejlődést dicsőítő piacgazdaság. Ne hagyd magad. Éljen a hagyományos mosópor, és a hagyományos (pöttyös) Túró Rudi. Sajnos, a napokban láttam, hogy a kedvenc hagyományos samponom, a WU2 is megújult. Pedig a régire az is rá volt írva, hogyan kell hajat mosni (egy keveset a benedvesített hajra, bedörzsöljük, leöblítjük, majd újra, végül ecet nélkül alaposan leöblítjük). És az a flakon. Tiszta egy nosztalgia a hetvenes évek iránt. Én amúgy nagy hagyománytisztelő és Túró Rudi-szakértő vagyok. Azt remélem tudod, hogy akár csak a jó bornál, a Túró Rudinál sem mindegy, hogy milyen hőmérsékleten fogyasztják? Az igazi sajtkészítő országokban az ínyenceknek adott határidőre készítik a sajtokat, mert az egy nappal előbb vagy utóbb már nem olyan ízű. A Túró Rudinál sem mindegy, hány napos. Egy profi Túró Rudista még azt is meg tudja mondani, mit evett a tehén, aminek a tejéből készítették. Te hozod a xilitest, én a pöttyöset, aztán párbaj? Segédeid helyett jobb lenne, ha személyesen jelentkeznél. András. „

- Ez tényleg cukinak tűnik - mondta végül Hájnika - de akik ilyen cukik, biztosan bűnrondák.

- Faszt. Én sem vagyok ronda, és cuki apróhirdetéseket adok fel. Egy ilyen mint én, pasiban, éppen megfelelne.

- Ha olyan, mint te, akkor ő is szűz, aztán majd bénáztok az ágyban, mint a Kecskéék.

- Á, érzem, hogy ez az András tapasztalt, meg minden - gondolkodott el Juli - az ilyen levél már egy minimum tizenkilenc éveset mutat...

Nos, András vagy tíz évvel idősebb volt nála. És már az első pillanatban megtetszett Julinak.

- Magas, vagy százkilencven - mesélte később, este Hájninak a telefonban. - és gyönyörű, mélybarna szemei vannak. Félhosszú a haja, és kölcsönadta a gyapjúpulcsiját. Azóta nem vettem le. Szerintem ebben is alszom majd. Vagy ezen, hogy anyámék ne raplizzanak. De most jön a lényeg: ő már nem a szüleinél lakik. És van egy kutyája, Borzi. A Kispál miatt. Hát nem édes?

- Mi a foglalkozása? - Hájnika kiábrándítóan földhözragadt volt.

- Mérnök. Egy mérnökkel randiztam! Sosem láttam még élő mérnököt, de az biztos, hogy nem ilyennek képzelnék el egyet. Ő amolyan alter-mérnök. Fizetése azért van. Meg is akart hívni, de nem engedtem. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy megvehet, vagy hogy utána kötelezően csókolózni kelljen.

- Nem is csókolóztatok? - Hájni hangjában egyszerre volt csalódottság és káröröm.

- Dehogynem. Illetve egy kicsit. Szóval egy szájrapuszi volt az egész. De találkozunk holnap suli után, a parkban. De nem a suli közeliben, hanem a telep végénél. Nem szabad hogy gyanút fogjon. Kicsit idősebbnek mondtam magam ugyanis, hogy már érettségiztem meg  minden, remélem, nem árulom el magam. Totál belezúgtam. Képzeld csak el, én és a mérnök! Ez már valami.

Másnap fél órát sétálgattak a parkban, egy hét múlva délutáni moziba mentek. Mikor negyedjére találkoztak, tél volt már, talán éppen november, mint most is. Juli úgy érezte, már igazán szerelmes, a fiú pedig úgy érezte, kötelező foglalkozni ezzel a rosszul festett - direkt neki kipingált arcú - fiatal lánnyal, valahogy finoman leépíteni, nem durván, nehogy elmenjen a kedve a férfiaktól. Meg is csókolta ott, a buszmegállóban, részvevően, kedvesen, a búcsú előtt. Tudod Juli, mondta a fiú, még olyan fiatal vagy, és olyan helyes kis pofid van. De köztünk ez reménytelen. Ne haragudj, nem akarlak bántani. Talán öt-hat év múlva kéne találkozzunk. A fenéket, nyögte ki Juli. Ha elvennél feleségül, vagy ha megszöktetnél, vagy mit tudom én...Tényleg, szöktessél meg, nézett fel a fiúra. A fiú nevetni kezdett. Jó hülyének lenni, kérdezte játékosan, gondolta, majd nevet egyet ez a nagyon fiatal lány, hiszen amiket beszél, úgysem gondolhatja komolyan. Ám Juli lassan lehajtotta a fejét.  Nem, suttogta, és elkent egy nagy könnycseppet. Tényleg hülyének érezte magát, és az tényleg minden volt, csak jó nem.  Egy hétig sírt. Aztán elfelejtette az egészet. Öt év múlva viszont megérkezett a levél. A fiú találkozót kért.  Találkoztak, is, természetesen.  A fiúban már nem volt semmi egykori fiús. Hülye haja volt, hülyén viselkedett, hülyén nevetett, egyszóval egy nagy hülye volt, hülyébbnek tűnt, mint az egykori Juli, naivabbnak, olyan nagyon mérnökösnek, kiszámíthatónak. A hülye fiú elmondta, mennyire szerelmes volt a tizenhat éves Juliba. Meg hogy egy gyerekkel nem akart játszadozni, ám  most... És így tovább, nehezen hagyta abba a nyomasztó, hülye szövegét. ÉsJuli semmit nem érzett, csak szomorúságot. Neki akkor kellett volna a fiú. Akkor, mikor annyira rossz sminkben álldogált a szemerkélő esőben, olyan elbiggyedve, mint ez a lányka itt, szemben vele. Aki még így is kedvesen nézett ki, jobb szó híján olyan trendin csinos volt. Juli maga előtt látta, ahogy a barátnőivel cserélgetik a túl csillogós szájfényeket, hegyezik a könnyen szétkenődő szemceruzát. Azért ennyire nem rosszak ezek a tini-izék, merengett tovább, mint ahogy most a lányon maszatolódnak. Csupa fekete a szemzugokban, és a szemhéjakon is szemcsésen állt össze a félkilónyi tusvonal. Egészen Graz-ig sírtam, jött a magyarázat, mintha a lány a gondolatiban olvasna, pedig ez csak kis csalása volt a várakozásnak, a lány még a saját gondolatait sem ismerte ki éppen. Valamit kérdezni kellene, gondolta Juli.  Nem kellett. A lányból ömlött a szó. Nem bírtam tovább kezdte. Egyszerűen nem bírtam tovább. Tudom, hogy te idegen vagy, meg minden, nem kéne rád öntenem az egészet, de fogalmam sincs, mit kellene csinálnom. Juli már megtudta, hogy a lány és a családja a bedőlt lakáshitelük elől futva jutottak másfél éve egy Graztól negyven kilométerre lévő kis faluba. Otthon el kellett adják a házukat, a maradékból bérelnek most egyet, és a családfő szerencsére jó munkát talált kint, hentesként könnyű, szépen megélnek mind négyen,  a semmi közepén. Ami tényleg a semmi, még az alföldhöz képest is: négy ház, négy hasonló sorsú családdal, a másik három famíliánál még óvodásak a gyerekek. Megtudta, hogy a környező, kissé nagyobb faluba, ahol az apa dolgozik, és ahol a lány és a lány húga német leckéket vesz, csak kocsival lehet eljutni, egy erdőcskén keresztül. És hogy  A lány Magyarországon gimnáziumba járt, utána idegenvezető akart lenni. Ám a szülők szerint ez mind felesleges időpocsékolás, neki egy osztrák falusi férjre lenne szüksége, aki eltartja, és aki kellőképpen kordában tudja tartani őt. Megtudta még, hogy a lány bulizni még sosem volt, a nagyobb kiruccanásokra ment vele a mamája is. Hány éves a mamád, kérdezte Juli megakasztva ezt a végtelennek és sivárnak tűnő monológot. Harmincnégy, felelte a lány. Tizenhat volt, mikor születtem. Atyaég, gondolta Juli, én is éppen harmincnégy éves vagyok. Én is éppen harmincnégy éves vagyok, csúszott ki a száján. A lány elképedve nézett rá. Ezt nem mondod. Basszus. Akkor szerinted mit csináljak? Hát, csak annyit tudok tanácsolni, kezdett bele óvatosan Juli, hogy, ha lehet, ne legyél hülye... Egyáltalán nem olyan jó hülyének lenni. Most hülyéskedsz, kérdezett vissza a lány. Úgy értem, ne csinálj semmi hülyeséget, hadarta Juli. A szüleid, meg minden. Tényleg, hogyhogy egyedül utazol? Hová mész egyáltalán? Megszöktem, felelte a lány, mintha ez nyilvánvaló lenne. A határnál találkozom a barátommal. Megígérte, hogy odajön. Ő Veszprémben lakik, albérletben, oda fogok költözni. Már talált nekem munkát. Ezt nem teheted meg, mondta józanul Juli. A szüleid szerinted nem fognak kerestetni? Nem fognak beleőrülni ebbe az egészbe? És közben olyan irigységet érzett, hogy attól összeszorult a gyomra. Ez a lány, ez a kövérkés, aki fele olyan csinos, mint ő volt ennyi idősen, most szökik, és várják, és tervei vannak. És a szüleim azt sem tudják, hogy többször is lefeküdtünk, apám is csak ordított tegnap, hogy ez a csávó csak megdug aztán kidob, nem mondhattam, hogy már többször is, és még mindig együtt, és... Juli alig tudott figyelni a feltörő gyűlölettől. Egyre jobban utálta a lányt ragyástul, mindenestül, és arra gondolt, András még csak le sem fektette. Hazudnia kellett Hájnikának is, hogy ne legyen ciki az egész. Tényleg, lásd be, hogy így nem lehet. Hívd fel az apádat mondta a lánynak, kérj bocsánatot, hívd ide aztán a határra, és menj haza vele. Meglátod, minden jobb lesz, a fiútól sem fog eltiltani azután. Fél óra győzködés után a lány felhívta a hentest, üvöltözés, majd a fiút, sírás, ez ment egészen a határig. Együtt szálltak le. Juli meglátta a fiút. Huszonöt felett járhatott, nagyon jóképű volt, rohant a lány felé. Az apa is - ki tudja, hogyan ért oda ilyen hamar - beszaladt az idillbe. Juli, amíg a csatlakozásra várt, látta, hogy együtt szállnak be a kocsiba.  Elindultak visszafelé. A tehenek felé, a négycsaládos falu felé, a „jóosztrákférjetkeresekneked" felé. Nem vagyok gonosz, gondolta Juli először, lehetetlen egy helyzet lett volna, ha tényleg megszökik a fiúval. Teljes képtelenség. Majd lehajtotta a fejét. De igen, gonosz vagyok.




Megjelent a 2011/3-as Bárkában.

 


 

2011. május 25.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png