Follinus Anna
Árnyékok Utisz fölött
Orosz Istvánnak
A múlt fonákja jobbra dől,
háttal ha állsz önmagadnak.
Közelítesz a fény felől,
pupillányi alkonyat vagy.
Agrigento szomjúsága
cserepesedik a szádon.
Úgy siklasz oszlopsorába,
mintha magad volnál Kháron.
A nemlét antik temploma
csarnokával föléd borul.
Hiába Dürer, Sodoma -
időnk nyakán hurok szorul.
Árnyék nélküli képzelet
vitorláidba hajt szelet.
Janus néz
A fordítás, az nem rólad szól.
Önző gyerekként nem diktálhatsz.
Hiába mondod, hogy ez a te Lorcád,
ha elhagysz minden garcíásat.
A hűség nem a szóhoz kötött
- szavaknak nincsen tükörképe -,
az átírás tétje mégsem csak annyi,
hogy a vers helyébe új vers lép-e.
Hogy összerándulnak-e képek,
mint mágnesre fémpor-rajzolat.
Meglelheted-e vajon másban költő
énedet, ki utánad kutat?
Mert szimbiózis nélkül nem lesz
két nyelv nemzéspontján újszülött.
Hogyan tudnál úgy felemelni bárkit,
ha nem tartod meg magad fölött?!
Lambeaux: A csók
A két test egy vágyba merül,
ha fényt bont a csiklón az elszánt szenvedély,
és meztelen bőrükön meghasad az éj -
hiányukból Nap kerekül.
Hunyt szemhéjuk mindent blokkol,
ami kifelé nyitná a figyelmüket.
Fülük csigáját is fal zárja le: süket
a test, míg a lélek csókol.
Megannyi titkos terem tárul:
közös tért nyit a vágy, hogy társul
válaszd, ki árnyad s közted lépked.
Mennyivel könnyebb lenni egy azzal,
akit mindig úgy vittél magaddal,
mint halálod utáni éned.
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
