Szita Szilvia
Terasz, éjszaka
A zöld pokrócot teríted magadra,
és úgy méred az időt, hogy körbe-körbe jársz.
Érjen össze végre virrasztás
az ébredéssel, arra vársz.
Lábad alatt billegnek a korhadt
falapok. A távolban toronyóra.
Az utcán csend. Lenézel.
Villog egy autó vörös riasztója.
Mit is akartál? Volt valami...
A repkény - be akartad vele futtatni a falat.
Aztán mégsem került rá sor.
Minek sietnél? Megvár a feladat.
Ez az, gondolj az elvégzendőre,
vedd számba, amit lehet:
hogy át kell festeni a padot,
vagy hogy hány levelet
hozott a zsálya, mióta átültetted...
Motozol, arrébb teszel egy széket.
Próbálj meg nem félni.
Jár a levegő. Érzed?
Meg-megzörren a virágföldes zacskó.
Fürkészed a sötétben a fákat.
Látni akarsz, mindenáron. Erőlködsz,
hogy a szemed belefárad.
Turistáknak
A piros útjelzőt kövesd, a réten át.
Gyümölcsökhöz ne nyúlj, termésből ne szakíts.
A nyár derekáig ér olykor itt a fű,
lába alatt olykor megroppan a kavics.
Ez az a hely, ahol a vízimadarak
fészkelnek. Ha leülsz mellém, te is látod...
Miért lett olyan fontos, hogy megmutassam
ezt a mozdulatlan, tóparti világot?
Tudom, persze, miért. A tavaly ősz miatt.
Emlékszel még? Nem értettük, mit hadart.
Akkor találtam ezt a tavat, pirkadat
volt, a szél hajszolta, kergette az avart.
Nyirkos szőnyeget font tépett levelekből,
és színeit rányomta minden mondatra.
A nap aranyfénybe vonja most a nádast.
A félelem is csak fogad a holnapra.
Gyógyszert kellett szednem, annyira rettegtem.
Már hajnalban utcára hajtott a pánik,
hogy nagybeteg vagyok és meghalok hamar.
Hogy a testünk sem az, mint aminek látszik.
Beszéltél hozzám. Ha kellett, egyfolytában.
Csak ide nem jöttél ki egyszer sem elém.
Ez már egy más tó - de azért felismerem.
Nézd, szárnyát próbálgatja épp egy szürke gém.
Vendégek
Utolsó este együtt vacsoráztunk.
Barna rizst, spenótot és halat.
A hazaútjukat tervezték:
ujjukkal követték a vonalat
egy térképen, ahol nem voltak többé
már, csupán jelképes határok.
Mit mondjak még? Fehérbort ittunk,
édeset, lassan jött az alkony, nyár volt.
Ismertem az összes országot, ahol
az autó másnap áthaladt.
Nem szóltam. Vidékek vonultak el
kimondatlanul a tenyerük alatt.
Az összes országnak összes nyelvét is
ismertem, bár nem volt sok haszna...
Fújt a szél, cibálta a függönyt.
Brigitte-tel kimentünk a teraszra.
A ládák mellé guggolt, mutatta, hol
vágjam le az elnyílt virágot.
Azt hittem, mindezt magamtól is
tudom. Indáink metszik a világot.
Mikor levittük a csomagokat, már
vörös fénnyel lobbant a hajnal.
A kocsi zsúfolásig megtelt,
álltunk a lépcsőn, összeborzolt hajjal.
Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.
